Képviselőházi napló, 1872. III. kötet • 1873. január 11–február 1.

Ülésnapok - 1872-74

74. országos ülés oka. (Halljié!) Mikor valahol hiba mutatkozik, annak első pressiója alatt, mindenki másban szokta keresni a hibát. így történt nálunk is. Csak a további tanulmány után tettük föl a kérdést, hogy kát hibások vagyunk-e, vagy tán nem is hiba az a mi történt, s hogy annak talán nem is más az oka. E tekintetben a felfogások igen külömbözők. A kik az alkotásokra, a befektetésekre, a kik a hazának minden téren való emelésére nagyobb súlyt fektettek: azt mondják, nincsen semmi hiba; sőt az ellenkező lett volna a hiba: hiba lett volna, ha sort tartottunk volna és csak oly mérvben tesszük vala a beruházásokat, a mint pénzügyeink napi állapota épen megengedi; sőt azt mondják, nemcsak nem kell fölhagyni a követett iránynyal; de sőt nem is lassabban haladni, arra nem is várni, hogy — amint én egy alkalommal magamat kifejeztem, — a nemzet ,elérje" önmagát, mert az irány helyes és jó, s mert mi nem érünk rá megállani és várni fél utón. Mások, kik a takarékosságra, a sulyegyenre fektetnek nagyobb súlyt, azt mondják: hiba igenis, hogy nagyon sokba kaptunk, sokba mentünk be, és gyorsan haladtunk; de nagy volt a szükség érzete, elragadt bennünket kormányostól, házastól, nemzetestől, a törekvés kívülről jött, vitte magával a házat, s az egész törvényhozást; hanem ideje, hogy meggondolkozzunk, ideje, hogy megállapodjunk és mintegy elérjük magunkat. Részemről ez utóbbiak közé sorolom magamat. Én azt hiszem, ma az a föladat, hogy uraivá legyünk az eddig alkotottaknak, és azokat hatalmunkba kerítsük s kihasználni birjuk; ez nem megakasztása a munkának, nem megállapodás, nem félkész állapotban hagyása annak, amit eddig kezdettünk. Azt tartom, hogy a haladás és fejlődés nem áll a szakadatlan mindig és egyre előre menésben, mert akkor ugy járnánk, mint az, aki magas hegyet mász meg és folyton előremenve, elveszti azon élvezetet, melyet elérhetett volna, ha időnkint megállapodik, s maga körül széttekint. Ha csak a csúcsról látja a vidéket: akkor igen szép perspectivát elveszt. Az ily megállapodást, az eddig alkotottaknak hasznosítását tartom én most sorrenden levőnek. A vita folytán lassankint mind számosabbak lőnek a hangok, melyek mondák, hogy még kérdés: vajon van-e hiba; és ha van: nem az irányban, hanem a gyors és sokoldalú cselekvés közepette történt tévedésekben kell-e azt keresni ? Igaz, emberek vagyunk, és itt-ott hiba csúszott be; az irány azonban helyes, azért kövessük azt jövőre is, de vigyázzunk jobban, és hogy jobban vigyázhassunk, haladjunk egy kissé lassabban. E szavak mind sűrűbbé lőnek, és én csak a legnagyobb elégedettséggel constatáltam a vitának ezen fejlődését és csak örültem annak, midőn néhány január 27. 1873. 269 nappal ezelőtt a ministerelnök ur már azon véleménynek vélt kifejezést adhatni, miként a múlt és az abból átszállt mai helyzet iránt már-már tisztába vagyunk annyira legalább, a mennyire az számokkal kifejezhető és megérthető. Mondhatni vélte, hogy a számok constatálvák, és e téren alig lehet többet cselekedni. Azt véltem akkor, hogy tisztázva levén a helyzet, s mind constatálva, mind felderítve az ok, mely azt szülte, megítélve az eljárás, mely ide vezetett: talán elérkezett az idő, hogy szóljunk, — levén ezen tényezők által a helyzet ma ilyen — arról, mely helyzet felhívást intéz hozzánk a jövőre nézve, hogy mikép kell cselekednünk abban? Azonban, t. ház! Komárom városa sok érdemű képviselője utóbbi nyilatkozatában felhiva érezte magát, nyomatékos szavát emelni e felfogás ellen, azon felfogás ellen, melynek a ministerelnök ur adott kifejezést; állítván, miként nem fogadhatja el azt, hogy a helyzet tisztázva van, hogy a számok constatálva vannak, sőt azt állítván, hogy a pénzügyi bizottság előadója által, s hogy az általam és több képviselő ur által felhozott szám-combinatió közt — nincsen egy is, mely biztos támpomtul szolgálhatna akár a múltnak megítélésére, akár a jövőnek irányzására. Azt állítja, hogy, ép fordítva, a hibának alapja és gyökere ott van, hogy megbizhatlan számok által magunkat és specialiter magamat tévedésbe ejteni engedtem, és magam tévedésbe esvén, tévedésbe ejtettem a képviselőházat is. Ezen tételt nemcsak felállitá, de ama számok kritizálása által bizonyítani is kisérlé. T. ház! fontosnak tartom ezt, s pedig épen azért, mert a fejlődés és a szökellés közt külömbséget teszek. Fontosnak tartom, hogy mielőtt a jövőre átmennénk: csakugyan megnézzük, biztos-e az alap, melyen állunk, biztos-e a kiindulási pont, mert félő, hogy különben nem a kivánt czélra érkezünk. Ha ezen számtani combinátiók csupa tévedések: akkor én is azt mondom, hogy nem tudjuk, hányadán vagyunk, és mig ez iránt tisztába nem jövünk, ne beszéljünk másról, ne menjünk máshova, mert félek, hogy tévútra jutunk. Ámde, t. ház, azon próbák után, melyeket a t. képviselő ur számtani kritikájára tettem, kötelezve érzem magam kimondani, hogy a ministerelnök urnák van igaza, midőn azt állítja, hogy a számok constatálva vannak, hogy azokhoz nem sok szó féltőbbé, és hogy azon kritika, melyet a t. képviselő ur ellenükben gyakorolt: nem állja ki az ellenbirálatot. Nem megyek be a számtételek valamennyijébe, annyit fárasztottuk a t. házat számokkal, hogy merészségnek tartanám azon hosszú deductiókat nyomon követni (Halljuh! Halljuk!), de igenis pro illustratione néhány esetet kívánok bonczolni és oda álli-