Képviselőházi napló, 1872. III. kötet • 1873. január 11–február 1.
Ülésnapok - 1872-71
71. országos ülés január 2.1. 1873. 197 lentése elénk tárta, t. i. hogy tetemes deficittel állunk szemközt. . Méltán kérdi a tisztelt ház a ministeriumtól: hogy szemben ezen deficittel mit szándékozik tenni? melyiket szándékozik követni azon különböző módok közül, melyek az ország háztartásában az egyensúly helyreállítására kínálkoznak ? Ami azon vádakat illeti, amelyek a múltra nézve egyik és másik oldalról tétettek, hogy költöttünk talán többet, mint amennyit költeni kellett volna, s nem vetettünk számot pénzügyi erőnkkel: engedje meg a tisztelt ház, hogy én azokra ne terjeszkedjem ki; mert hiszen ezen vádak — a mennyiben vádaknak nevezhetők, — a jelen kormányt, mely alig 6 hét óta létez, nem is terhelhetik; de nem késem bevallani, hogy igenis elfogadom ugy is mint képviselő, ugy is, mint az előbbi kormányoknak időnkénti tagja a solidaris felelősséget mindazon ügyekért, melyeknek megszavazását a ministerium kérte, és melyeket a tisztelt ház többsége megszavazott; elvállalom a felelősséget mindazért, mi ezen összegek hová fordítását illeti, —• a mennyiben a felelősség engemet és társaimat e tekintetben terhelhet. Nem is vezet az czélhoz, tisztelt ház! hogyha egymásnak különösen szemrehányást teszünk, hogy ki az: ki tulaj donképen oka ezen erőnk fölött való kiadásoknak. Ez a helyzeten nem változtat, s ha történt egyátalán hiba, ugy hiszem részesek vagyuuk e hibában mindnyájan. (Ellenmondás a szélső bal oldalon.) Nem is kell csodálkozni, hogy ha egyszer másszor, (Halljuk\) a mint már előttem is megjegyeztetett, — szemben azon hátramaradással, melyet országunkban tapasztalnunk kellett mindenütt: az országgyűlés fölhevülve, nemesen felindulva egy szebb jövő iránt, imitt-amott talán nem elegendő meggondolással szavazott meg egyik vagy másik költséget. Szabad legyen, — s ezt nem szemrehányásképen mondom, hanem méltóztassék inkább, mint privát conversatiot tekinteni, — emlékezetébe hoznom tisztelt barátom Tisza Kálmánnak, hogy midőn a ház nem a ministerium javaslatára egyszer elhatározta egy felsőbb gazdasági tanintézetnek a haza délkeleti vidékén fölállítását, s midőn én mint akkori közgazdasági minister a háznak e határozatát nem teljesítettem, — nem azért, mert azon intézet felállítását nem tartottam volna üdvösnek; hanem mert minden minister részben egy kissé pénzügyminister is levén, számot vetettem az ország pénzügyi helyzetével s azon meggyőződésre jutottam, hogy ezen áldozat elmaradhat későbbi időkre: — a tisztelt képviselő ur majdnem vád alá helyeztetésemet indítványozta a ház előtt, hogy miért nem teljesítettem a ház e határozatát. (Mozgás bal felöl, Fölkiáltásoh: Méltán \) S egy másik alkalommal, midőn a pénzügyi bizottság a rendkívüli kiadásokból egy nevezetes tételt törlött: nem épen a tisztelt képviselő ur indítványára lett-e ezen tétel a budgetbe visszaállítva? Nem emlékszik-e tisztelt barátom arra, hogy midőn egyszer vizkárosodások következtében az akkori közlekedési minister gr. Mikó megtámadtatott, s ez azzal védte magát, hogy hiszen ő kérte a pénzt a háztól a melylyela kárt megelőzhette volna, de a ház meg nem szavazta; épen tisztelt barátom volt az, a ki azt mondta, hogy neki a ministernek inkább le kellett volna mondania állásáról, mintsem ezen öszszeg meg nem szavazásába bele nyugodnia. De ezt mellékesen említem meg csak bizonyságául annak, hogy nem érünk azzal czélt, ha kölcsönösen recriminálunk, s kölcsönösen azzal állunk elő, hogy ki ennek oka? Okai vagyunk mindnyájan, ismerjük el őszintén, — ha egyátalán roszul cselekedtünk. (Mozgás a szélső bal oldalon.) Én részemről legfölebb annyit vagyok kész megengedni, hogy egyik-másik kiadást talán későbbre halaszthattuk volna, de hogy kiadásaink közt olyanok lennének, melyek épen fölöslegesek lettek volna: azt bátor vagyok kétségbe vonni. (Helyeslés a jobb oldalon.) Ezt tehát mellékesen megjegyezve, engedje meg a tisztelt ház, hogy sorba vegyem a módokat, a melyek által az államháztartásban az egyensúlyt hebyre lehet állítani. (Halljuk! Halljuk'.) És itt mint legelső mód kínálkozik az, a mely a magán embernél is a legegyszerűbb s rendszerint a legbiztosabb is, t. i. a takarékosság, a jobb gazdálkodás. A magán embernél, mondom, ez a legegyszerűbb és legbiztosabb mód; mert ha azt látja, hogy rendes jövedelmeiből a kiadások nem telnek: apasztja fényűzési kiadásait, cselédjeinek, lovainak számát . kisebbiti szállását, stb. stb. Mindezekből sem anyagi, sem erkölcsi existentiájára semmi kár nem háramlik. De kérdés, hogy az állam követheti-e a magánember ezen példáját végletekig? Kérdés hogy vajon a költségvetésben előforduló közigazgatási, igazságszolgáltatási, közművelődési, közlekedési, közbiztonsági és minden egyéb kiadásoknak mértéken túli apasztása nem idézi-e elő előbb-utóbb az adóforrásoknak is bedugulását és azon állapotot, hogy idővel az állam nem lesz képes legszükségesebb kiadásait is fedezni. (Helyeslés jobb felől.) Ezen módot tehát részemről elfogadom, de minden esetre bizonyos mérték közt. És ha végig megyek a budget egyes tételein ; vajon hol eszközöltethetnek nagyobbszerü megtakarítások ? Itt vannak legelőször a közös kiadások, melyeknek megszavazására a tisztelt háznak ugyan közvetlenül befolyása nincsen, de a mennyiben a közös budget a magyar ministerium befolyásával készül és a menynyiben a ház ezen oldalán ülő tagjai közül vá-^
