Képviselőházi napló, 1872. III. kötet • 1873. január 11–február 1.

Ülésnapok - 1872-69

148 69. országos ülés január 21. 1873. mányzati politika követésére. Jelölje ki az irányt; ha maga a kormány ezt nem tenné. De történnie kell valaminek, mert az idő rövid. Ezen reményben fogadom el részemről a kormány által benyújtott költségvetési előirányzatot (Helyeslés.) Pulszky Ferencz : T. ház! Több oldalról hallottam azon észrevételt és hallottam nemcsak ezen parlamentben, hanem sok más parlamentben is, hogy a politika és finánczia a legszorosabb összefüggésben van, és ezen kapcsolatnak talán legpregnánsabb kifejezését adta Lajos Fülöp hires finánczministere br. Lanis, ki azt monda: „Faites moi de la bonne politique, je vous ferai des bonnes finánces, * jó polikát kövessetek és jó lesz a finánciátok. Én tehát ezen szoros összeköttetést a jelen pillanatban is elfogadom, midőn a deficit egész meztelenségében áll előttünk, elfogadom azon pillanatban, melyben a pénzügyi bizottság csaknem ugyanazon térre lépett, amelyen tavaly a különvélemény állott, elfogadom most, a midőn lapjaink feketére szokták festeni a magunk állapotát, elfogadom most, a midőn pályamentünkben többször halljuk a fölszólalást, hogy hagyjuk el azon utat, amelyen eddig mentünk, szakítsunk a múlttal és kövessünk egészen uj fináncpolitikát. Elfogadom a szoros kapcsolatot politikánk és mostani financiális állapotaink között, igenis jól tudom, hogy minden mostani állapotaink le a deficitig következményei amaz eljárásnak, melyet követtünk 1867. óta. 1867-ben válságos ponton állott a nemzet s csak nagy áldozatok árán nyertük vissza azon jogot, hogy magunk rendelkezhessünk a magunk sorsáról. Érzem én is az áldozatok súlyos voltát, — fölhozta ezeket tegnap Helfy képviselő ur is; —-de azt hiszem: nem fizettük meg drágán a jogot, hogy magunk kormányozhatjuk magunkat; különösen ha el nem felejtjük, hogy azon teher, mely ránk szállott: 300 évi történelmünknek logikai következménye ; ne feledjük el, hogy ez csak ugy repraesentálja a múltnak bűneit és hibáit, miként minden államadósság bármely más országban nagy részben a múltnak hibáit és bűneit képviseli. (Tetszés a jobb oldalon.) Midőn 1867-ben a kiegyezés megtörtént és a nemzet, urává lett a maga sorsának : két ut állott előtte, két különböző felfogás nyilatkozott akkor államférfiaink sorában, és pedig mindkét párt körében egyiránt voltak az egyiknek s a másiknak pártolói jobbra is, balra is. Tisztába kellett magunkkal jönni arra nézve, hová akarjuk juttatni az országot, mi a czél, melyet el nem akarunk téveszteni. Az egyik nézet az volt, hogy aspirátiókkal kis ország maradjunk mintegy beékelve három nagy hatalmasság közé, hogy rövid léptekkel kövessük hátul a többi nemzet diadalmenetét a civilisatió felé; hogy itt-ott foltozzunk egy kissé szerkezetünkön, építsünk itt-ott egy pár mértföld vasutat, évenkint egy pár mértföld kőutat; s a posta és távírda csak, annyira terjesztessék, amennyit tiszta jövedelme enged, s csak a feleslegből tegyünk investitiókat, iskoláink,, felsőbb tanintézeteink, egyetemünk várjon, mig meggazdagodunk. Nagy aspirátióink ne legyenek, nagy sereget ne tartsunk, maradjunk védtelenül, igy talán megtart bennünket az isten és a szomszéd hatalmak egymás elleni irigysége; maradjunk kicsinyek, ne csináljunk adósságokat: s megélhetünk. Ez oly felfogás, melyben sokan osztoznak; nekem azonban ilyen agglegényi felfogásom nincsen. (Derültség.) És a kormány s a nemzet, a másik utat választotta. Érezte elmaradását, látta hogy vagy el kell pusztulnia, vagy lesz belőle nagy nemzet; ez pedig nem lehet másképen, mint nagy áldozatok árán. Elmondotta e teremben egyik barátunk, kinek elhunytát még ma is fájlaljuk, midőn a ház átalános tetszése mellett kinyilatkoztatta, hogy a magyar nemzet fönállásának kérdése a cultura kérdése. Vajon megmarad-e nemzetünk, vagy el fog-e veszni, mint sok más nemzet elveszett előtte: ez attól függ, vajon megérdemli-e nemzetünk a fönmaradást? mert a történelem Ítélőszéke csak azon nemzeteknek kegyelmez, melyek tettel bizonyítják be életképességöket és fönmaradásuk szükséges voltát. (Helyeslés.) Én, tisztelt ház , bizom a magyar nemzet femnaradásában és egykori nagyságában. Bizom azért is, mert 1867-ben azon utat választotta, mely tövises ugyan, de biztosan nagyságra vezet, (Helyeslés jobb felől.) Mikor Árpád a magyar nemzetet ide keleti Európa e leggazdagabb részében a szép Dunavölgyben megtelepité: már akkor megszabta annak jövőjét és örökül hagyta neki nem a szerény teagést. a puszta megélhetés élvezetét kisszerű körülmények közt; hanem hagyta örökségül a korszerű küzdelmet apáinkra a csatamezőn, reánk és fiainkra s az unokákra a hosszú fáradozást, a végnélküli munkát, s feláldozását annak, mi a munkát képviseli, — a pénznek. Igaz, hogy a pénzügyi bizottság némileg eltért e nézettől; igaz, hogy azt mondja: igen rohamosan jártunk el, azt találja, hogy nem vesszük számba a körülményeket, és többet is adtunk ki, mint amennyit kiadnunk szabad lett volna, többet tettünk mint amennyit tennünk kelett volna, hogy még a közművelődési és közgazdasági budgetnél is csak annyi beruházást javasol, amennyi a jövedelmekből kitelik; s igy csaknem azon térre lépett, melyen múlt évben a különvélemény állott, mely a többek között még azt is neheztelte, hogy a lőcséi alreáltanodát föreáltanodává akartuk átalakítani: holott, mint monda, Kassán 6—10 mértföldnyire főreáltanoda már létezik; a postát és távirdát csak annyira akarta kiterjeszteni, amennyi a fölöslegéből, jövedelmi többletéből telik. Ámde ily felfogás, néze-