Képviselőházi napló, 1872. II. kötet • 1872. november 4–december 23.
Ülésnapok - 1872-56
56. országos ülés december 17. 1872. 333 főre kezd investiálni, épit házakat, gyárakat, cselédségét szaporítja, gépeket vesz, drága fajú barmokat szerez be, és azon veszi észre magát, hogy midőn az investitiónak épen talán csak kezdetén van, már forgalmi tőkéje, mely különben is kevés volt, elfogyott, s annak kiegészítésére kölcsönt kénytelen fölvenni, s így a kamatok és a kölcsön törlesztésének terhe alatt előbb kénytelen megválni birtokától, mint élvezhetné ama beruházásoknak gyümölcseit, a melyek fokonként s mérték szerint téve igen czélszerüek és üdvösek lettek volna; de épen rohamosságuk által váltak veszélyesekké. (Élénk tetszés a bal oldalon.) Egy másik tárgy, melyet megemlíteni kénytelen vagyok, Lónyay volt minister ur pénzügyőrségének idejéből az, hogy ő volt alkotója és teremtője a zárszámadások szerkesztése azon rendszerének, mely jelenleg is gyakorlatban van, s melynek jellemzésére elég csak annyit mondanom, hogy a számvevőszék nagy gonddal, nagy fáradsággal s tiszta meggyőződésem szerint hozzáteszem, lelkiismeretesen kutatja minden bevételi és kiadási tételnél, hogy az bevétel-e vagy jövedelem, kiadás-e vagy költség, hogyan hat és mikép az állam vagyonának fogyasztására vagy kevesbitésére, és ezen búvárkodásai közben összevegyitvén az állampénztárban lévő átfutó kezeléseket, az idegen pénzeket és előlegeket az állam valóságos kiadásaival és bevételeivel, és számításaiban alapul nem a tényleges eredményt, hanem a tényleges eredménytől gyakran különböző közigazgatási előirányzatot vévén föl; ily búvárkodásai közben és addig mig az államvagyonnak mibenlétét kutatja: észre sem veszi, hogy az állampénztárból a pénz elfogyott, és hogy az államkiadásoknak fedezésére oly összegek is fordíttattak, melyeknek az országgyűlés beleegyezése nélkül e czélra való fölhasználása ellen fölszólalni első sorban az államszámvevőszék kötelessége lett volna. (TJgy van! bal felől.) Bocsásson meg a tisztelt ház, de nekem — ugy vélem legalább — némi jogom van e tárgyakat ez alkalommal megemlíteni. Azok, akik résztvettek a múlt két országgyűlésben, emlékezni fognak talán arra, hogy én épen ezen átalam most emiitett két tárgyra nézve nem egyszer nehéz küzdelmeket folytattam a ministerium ellen, kezdve már 1868. esztendőben, bebizonyítani igyekezvén, hogy az állam pénzügyi állapota nem oly fényes, a mint állíttatik, s hogy azon zárszámadási rendszer, amely követtetik, nagyon hiányos, és azért most azoknak ellenében, kik akkor kifejezett aggályaimat a szánakozás mosolyával és helylyelközzel gúnynyal fogadták, kik a minister uraknak csattanós számokkal és conjecturáikkal bőven fölszerelt válaszbeszédeit az éljenzés tapsaival fogadták, — azoknak .ellenében jogom van hivatkozni a ház asztalán fekvő ministeri indokolásra és a pénzügyi bizottság jelentésére és legalább annyit modeani: „quod erat demonstrandum. * (Élénk helyeslés bal felől.) Mindamellet, hogy Lónyay volt minister ur kész volt kedvencz eszméjéért ezreket, illetőleg milliókat is kiadásra utalványoztatni, egy kitűnő jó tulajdonsága volt: ő ellenőrizni tudta ministertársainak költségvetését, s ha akarta élénken vissza tudta utasítani az állampénztár ellen formált indokolatlan követeléseket és nem lehet tagadni, hogy az ő pénzügyministersége alatt a ministeri költségvetési előirányzatok igen mérsékelt körben forogtak. Kerkapoly pénzügyminister ur ellenkező irányt követett, ő elámittatta magát két kedvező az 1868—69. évek szerencsés eredményei által; ő azon véleményben volt, hogy az államjavakba tett beruházások rögtön nagyban jövedelmezni fognak; ő hitte, hogy az isteni gondviselés mindig jó terméseket fog adni; meg volt győződve, hogy jövedelmeink mindig öregbedni, és nagyban fognak öregbedni, és e vérmes reményeknek magát átengedve, nem ellenőrizte ministertársai költségvetését, minélfogva ezek mind azt, ami eltekintve az ország átalános pénzügyi helyzetétől, saját tárczájok szempontjából az ország érdekében fekvőnek véltek, szabadon előirányozták. A pénzügyminister ur ezt anynyival kevésbbé ellenőrizhette, mert maga hasonló példával ment elő s igy történt aztán, hogy számításon kívül hagyva azon munkálatokat, amelyek a vasúti nagy kölcsönből fedezendők; számításon kivül hagyva a vasúti kamatbiztositások fejében fizetett összegeket, számításon kivül hagyva a honvédség fölszerelését s egyátalában költségeit; számításon kivül hagyva azon könynyen nyolcz, egész tiz millióra tehető költség-többletet, a melyet az állam-hivatalnokok létszámának és fizetéseinek a közigazgatás minden ágaibani felemelése a rendes költségvetésben okozott, csupán egyéb beruházásokra, a most általam említetteken kívüli beruházásokra, midőn 1868-ban 5 millió 5 százezer forint, 1869-iki évben 1,500.000 frt, 1870-iki évre 9 előirányoztatott, 1871-iki évben már 13 millió s 1872-ben 22 millió, 1873-ra pedig ismét legalább 22 millió irányoztatott elő. Az igaz , hogy a minister urak minden alkalommal, midőn a költségvetést előterjesztették, kiemelték a takarékosságnak szükségét, hangsúlyozták üdvös voltát az óvatos számitásnak. Lónyay volt pénzügyminister ur ezt különösen azon alkalommal igen tüzetesen tette, midőn, mint pénzügyminister, 1870. évi május 21-én utoljára szólalt fel e házban. Ugyanezt tette minden alkalommal Kerkapoly pénzügyminister ur is, de ellenkezőleg cselekedett; mert azon számok szerint, melyeket előadni szerencsém volt, folyvást szaporította a beruházások öszszegét, és épen az tette az ő javaslatait még inkább
