Képviselőházi napló, 1872. II. kötet • 1872. november 4–december 23.

Ülésnapok - 1872-55

55. országos ülés december 16. 1872. 315 •zárszámadás eredménye megtakarítást mutat, amely szintén javunkra fog esni, hogy 1871-ikről, amelyet még akkor nem ismerhettem s véglegesen még ma sem ismerek, ne szóljak. Mindent egybevetve az én szemem előtt azon kép állott, hogy a közös ügyek terhei 1873-ban, ha a rendesnél valamicskével magasbak lesznek is, mint voltak eddig, de a rendkívülit is számításba véve: egészben és nagyban nem fogják meghaladni — legalább nem jelentékenyen — azon magaslatot, melyet a folyó évben elértek. És ezen eredmény be is következett. Ha mindent összeszámítunk : közösügyi terbünk nem nőtt, sőt valami csekélylyel alább szállott, mert a növekedett kiadásokat a növekedett vámbevételi fölösleg, valamint az előbbi évek megtakarításának javunkra válása és a rendkívüli szükséglet alábbszállása kiegyenlítette. A tisztelt képviselő ur abból is nevezetes vádat formált, hogy én a beállott szükségletnek födözését akként eszközöltem, hogy, amint ő magát kifejezte, más ezélra rendelt alapokat elköltöttem. Engedelmet kérek, én azt tartom: „qui bene distinguit, bene dotet," Én azon alapokat az én felfogásom szerint nem költöttem el. Utalva voltam lebegő adósságra, vagy eonsolidált adósságot kizáró másnemű hitelmületre. Hogy a hitelezők egész csoportjából épen magunk és épen a magunk alapjai lettek volna kizárandók: az lehet felfogásbeli különbség, de az én felfogásom szerint ezek nem voltak kizárva. Én azon alapokat, melyeknek pénzére ez idő szerint, saját rendeltetésűkre szükség nem volt, folyton alapszerüíeg kezeltettem és azok kamatai a kincstárból csak ugy kimennek, mintha idegen embertől vettem volna kölcsönt. Azcn alapok épen a lebegő adósság helyett eonsolidált adósság megkötésével refundálandók lesznek és pedig kamatokkal együtt. Átvettem ez alapok pénzét, de átvettem épen ugy, mint ahogy idegen emberekét is átvettem volna, sőt még nagyobb óvatosság mellett; mert kötelességemnek tartottam, hogy minden aggályt elhárítsak, azon ingó értekeket, amelyeknek megtartását — a míg csak lehet — én is előnyösnek, hasznosnak, opportunusnak tartom, kisebb mérvben idegeníteni el, mintegy fedezetül ezen alapok számára kijelölni ugy, hogy, alig valami diíferentiával, az elkölthetett és általam el nem költött ingó államvagyon speciális hypotekául szolgál azon 7 millió írtnak, amelyet a nyeremény kölcsönalapból, mint a melynek pénzére ez időszerint nem volt szüksége, alapszerü kezelés mellett átvettem. Ez iránt, azt gondolom, lehet felfogásbeli különbség, de elitélés és elkárhoztatás aligha van helyén. Hogy ez eljárásom anyagi előnyökkel volt egybekötve: nem vonja kétségbe a képviselő ur sem; csak azt jegyzi meg, hogy magunkat anyagi előnyökért magasabb, alkotmányos elveken tul tennünk nem szabad. Én azt hiszem: ezt nem tettem, főlegmikor fedezetet is nyújtottam, alig valamicske hiánnyal — mint mondám — az ingó államvagyon azon részéből, melyet jogosult lettem volna előidegeniteni. Egyszerű pénztárkezelésnél többről alig lehet itt szó. A t. képviselő ur egyenesen hibáztatja, hogy a ministerelnök ur nem nyilatkozott a tekintetben: akarjuk-e folytatni az eddigi pénzügyi kezelést, vagy nem ? És e tekintetben megnyugvást keresett volna az ellenkezőnek kijelentésében. Eészemről, a magam személyét illetőleg nem most, már régen tettem e tekintetben nyilatkozatot a t. ház előtt. Ugy tudom első voltam azok közül, kik figyelmeztettek, hogy a jóból alighanem többet tettünk a befektetéseket illetőleg, mint szabad lett volna; én aligha nem első voltam, ki a házat figyelmeztettem a garantiák folytán ránk nehezülő terhek roppantságára; aligha nem első voltam, ki midőn a fiumei kikötő építésének elrendelése napirendre került: figyelmeztető szót emeltem, kijelentvén, hogy arra már nem kerül az eddigi kölcsönökből és hogy ha a ház megszavazza az építést: akkor szavazza meg rá a kölcsönt is; vagy ha azt nem akarja, amazt sem teheti. Én igenis azt mondottam, hogy a befektetések jók; de hogy a jóból is megárt a sok, és hogy e részben egy bizonyos mértéket kell tartani, és kimondani: egyelőre elég legyen ebből. Én azt tartom „qui est causa causae, est etiam causa causati" (Élénk helyeslés a jobb oldalon.) Ha hát elrendeltük a sok építkezést anélkül, hogy számot vetettünk volna az iránt, hogy miből ? itt a hiba. (Élénk helyeslés jobb felöl.) Erre én nem most teszek először figyelmessé, hanem tettem akkor, midőn e székre ültem először. (Móricz Pál: Ki hozta azokat az építkezéseket javaslatba?) Legyünk igazságosak. A kormány talán sietett tudatában azon hátramaradásnak, amely mindenfelől tátongott elénk, sőt talán tul is sietett az, de talán a ház is tulsietett, (Helyeslés jobb felől.) Utasítom a képviselő urat az 1868. ülésszak utolsó hónapjaira, midőn én betegen feküdtem, tehát midőn én sem jónak, sem rosznak okozója nem voltam. Utalok a ház jegyzőkönyveire és naplóira, megláthatja belőtök a háznak azon határozatait, melyek részben, de csak is részben a kormány initiativájára, más részben a képviselők initiativájára hozattak. Ezen határozatok azt tartalmazzák: utasittatik a kormány ezen és ezen vonal tanulmányozására és ezen és ezen vonal kiépítésére czélzó engedélyezéseknek javaslatba hozatalára. 1868-ban meghozattak a határozatok az utolsó havakban, 1869-ben pedig effectuáltattak. Nem kárhoztatás, nem szemrehányásképen mondom én ezt; a szükség érzete élénkebb volt. mint annak előrelátása, hogy mibe fognak mindezek 40*