Képviselőházi napló, 1869. XXIII. kötet • 1872. márczius 15–márczius 28.

Ülésnapok - 1869-468

242 468. országos ülés márezias 22. 1872. juk elismerni, mint az emberi személynek, az egyetlen kifejleszthető egyéniségnek, melynél tökéletesebbet e világon érzékeink nem mutatnak; mert hiszen az angyalok kilenez cathegoriájával, melyeket kivált a görög egyház tanit és pontosan lerajzol: mégis csak a túlvilágon fogunk megsmerkedni. A személyesség tekintetében már a régiek is annyira mentek, hogy az emberi személyt „kis világnak a nagy világban, mikrokosmust a makrokosmusban" elnevezték, ezzel jelezvén, mikép nemcsak a többi teremtmények anyagisága összpontosul benne; hanem ahhoz még hozzájárul a szellemiség lehető tökélye is, melylyel bensejében újra teremti az érzékei által felismert külvilágot, még pedig oly sajátságosan, hogyannak mindannyi különböző tükörképe létesül, a hány tükör azt fölveszi. És mindez áll az embernek mind két nemére nézve, s igy ha egyenlő a képesség: egyenlőnek kell lenni a jognak is; azért én nem fogom megtagadni, ha majd sürgeti, a nőnemnek jogát sem, valamint azon indítvány sem tagadja meg, melyet aláirtam; mert magyar nyelven a „polgár" szó nemcsak egy nemű, minő a németben a „Bürger," mely csakis a férfi nemre szorítkozik. Mondám, miképen az államnak, mint az élet iskolájának, szoros kötelessége nemcsak eszközt szolgáltatni a személyesség kifejlesztésére : hanem egyszersmind rést is nyitni a kifejlődött személyesség érvényesítésére, életbeléptetésére, munkálkodására. Ez pedig leginkább teszi a szabad elhatározás megengedésének számbavétele által, melynek egyik neme, de csak is egyik neme és egyszersmind megszorítása is, ott hol nézetünket, elhatározásunkat magunk nem nyilatkoztathatjuk ki, ezt képviselőink által tehetni: miből természetesen következik azon jog is, mely szerint ily képviselőt szabadon választhatunk. A választási jog tehát csak pótszer, csak homoeopathiai adagja a természetes önelhatározási jognak s ezért aztán méltán a politikai jogok legesekélyebbikének, minimumának mondják, melyet az ember személyessége megszorításának, csonkításának árán vett meg, azért adta oda legmagasabb cathegoriájának értékét, s íme még ily roppant áron szerzett jogot is irigyelnek, megtagadnak tőle! Mindezekben elvileg amazok is egyetértenek ugyan, kik az átalános szavazati jogot ez idő szerint gyakorlatba vétetni még nem akarják, hanem azt állameszményképeként csak a jövőnek ápolásába és tevékenységébe ajánlják, épen ugy, mint az egyház váltót állit ki a túlvilágon szerzendő boldogságra. De ök, a félemlők, épen ugy, mint az egy ház, iránta való engedelmességéhez köti a váltó érvényességét: jelenben a censust tekintik előkészítő szernek a homoeopathiai adag kiérdemlésére. Határozzák, hogy határozni fognak, Ígérik, hogy ígérni fognak. Nem akarom az átalános szavazási jog helyébe ajánlott census után járó jogot taglalni ugy, hogy a censusnak fallaciáját kimutassam, tette már ezt tüzetesen és döntőleg Mocsonyi Sándor barátom; de kell, hogy szemközt állítsam a censust a személyiséggel, a tapadót, a magában meg nem állót alapjával az önállóval, az aecessoriumot principalejával, a személytelent a személylyel, a holtat az élővel. Jól tudom, t. ház, hogy a mai államot inkább a vagyonra, semmint a vagyon tulajdonosára állapítják, mintha nem az gyakorolna jogot, hanem annyi meg annyi hold földe, ekkora meg akkora háza vagy ennyi meg annyi adója. E nézet absurdumának kimutatására csak e napokban igen találó adomát olvastam. Valamely szegény ember, kinek szamara volt, ennek segítségével kereste kenyerét és keresete után fizetett bizonyos adót, mely őt szavazati joggal ruházta fel; de egy szép reggel szamara kimúlván e siralom völgyéből, a szegény embernek keresete és következőleg kereseti adója is annyira leszálott, hogy szavazati képességét elvesztvén, oka volt felkiáltani: tehát nem én szavaztam, hanem szavazott szamaram! Az adoma drasticus, és mégis logikaibb szavaztatni élő lényt, habár szamarat, mint szántóföldet vagy házat. Ily absurdumok azután világosan kimutatják azon ferde irányt, mely szerint a mai államgyakorlat alapjának inkább ismeri el a holt birtokot, mint sem annak birtokosát, az önelhatározásra képes élő személyiséget ; ily félszeg tan nem természetes, hanem mesterkélt, daczára annak, hogy évezredes szokásnak téves nézetén alapul, hogy emberi emlékezet előtti előítéletek kifolyása ; daczára hogy nálunk is az absurdumig vitték, midőn a kor legújabb mumusait, popánczait, a virilistákat hivták fel életre a reactió sötétségéből, az éji homályból. Azért volna tehát az államnak kötelessége a személyiséget fejleszteni, azért költenének másutt milliomokat, nálunk százezreket, a népnevelésre és az iskolákra, hogy miután közel értek a czélhoz : rögtön megforduljanak ós rákoskodva visszamenjenek a földhez, a házhoz, a papír adóhoz, holott igaz lépésök az ember, a személy felé tartott. Az államgazdászat elmélkedései közt találjuk a munkafelosztás fölötti elmélkedést is, mely kimutatja, hogy a gyártmány annál töké-