Képviselőházi napló, 1869. XXII. kötet • 1872. február 29–márczius 14.
Ülésnapok - 1869-451
104 451. iirszáges ülés márczins 4. 1872. szót „hatás" még nyomtatási hibának is tulajdonítani, és ugy olvasni: „határát," — bebizonyította, s ebben aligha nem osztozik vele a t. előadó ur is, — hogy arról, hogy egy választási törvény alkotásánál mint kell, mint szoktak eljárni: még csak fogalma sincs; mert mindenütt, hol javítási szándékkal alkotnak választási törvényt, ha censusról van szó: első az, hogy adatok alapján kimutattatik, — méltóztassék elolvasni az utolsó angol reform-bili tárgyalásokat,— hogy ha 10 frt lesz a eensus: kimarad ennyi, bejut szám szerint ennyi, ilyen osztályú, ilyen vagyoni állapotú, ilyen műveltségi fokhoz tartozó ember ; ha 8 frt lesz a eensus, ennyi, — és ha 6 frt lesz, ennyi, s azután pzokták a censust megállapítani. Én ilyen eljárást tartván helyesnek, ilyent akartam s azért .kívántam az adatok előterjesztését. Megjegyzem, hogy ha kísérletem ez iránt meghiúsulna: akkor igenis kénytelen leszek a positiv rósz eensus ellen, mely elfogadtatni szándékoltatik, tenni indítványt azon alapokon, melyekről magam szerezhettem tudomást; de a legnagyobb inconsequentia nélkül, a nélkül, hogy megkisérlettem volna az adatok megszerzését: azt tennem nem lehetett. A t. képviselő ur különben nagy súlyt fektet az állandó összeírásra és arra, hogy a curia fog ítélni a választói jogosultság eseteiben. (Bal felől: Ealljuk!) Mindkettőben igazsága van. Én is nagy súlyt fektetek rá; de ha már szóban van: elemezzük egy kissé a dolgot. Az állandó lysta beterjesztetik, midőn már — ezen alkalomra legalább — czéljának nem felelhet meg. A curia biróvá tétetik az egyes választói jogosultságok eseteiben; de minden egyéb esetben, midőn a határidők meg nem tartatnak, midőn ezáltal a választók jogaiktól sok helyütt tömegesen megfosztatnak: már nem a curia ítél, hanem ítél a belügyminiszter. (Ugy van! bal felől.) Ha még hozzá veszem ehhez, a mit Szilágyi Dezső ur mondott a curiáról: bizony akaratom ellenére igen furcsa föltevésre kell jönnöm. 0 azt mondotta, hogy gondoljuk meg, hogy a censust praecisirozni kell; mert hiszen a választói jogosultság fölött most már nem a miniszter, hanem a curia fog Ítélni. Már én engedelmet kérek: én még eddig mindig azt hittem, hogy sokkal szükségesebb a praecisio, — bár szükséges mindig, — de sokkal szükségesebb a praecisio ott: hol a végeldöntés a pártkormányra tartozik; mint ott, hol az a pártok fölött állani tartozó bíróság hatásköréhez tartozik. (Helyeslés a bal oldalon.) S én nem tudom, hogy a t. képviselő ur, a ki igazságügyminiszteri tanácsos is, a curiának képességét vonja-e kétségbe, ha fölteszi, hogy a becsük fölött ítélni nem tud; vagy pártatlan becsületességét tagadja-e? mert vagy az egyiket, vagy a másikat kell kétségbe vonnia : ha azt tartja, hogy mert a curia itól, nagyobb praecisio kell, mintha a pártkormány itólne. (Bal felől helyeslés.) És én, t. ház, ha mindezeket meggondolom, utoljára is ugy áll előttem a kérdés, (Halljuk!) hogy: akarták a censust fölemelni, de ezt akarták, a nélkül, hogy megmondják; tehát M kellett állítani a praecisirozás szükségét, mint köpönyeget a eensus fölemelésére. Már most ha praecisiroztatik a választói jogosultság: átlátták, hogy már akkor, azután, ha a belügyminiszter itél is, nem fog e tekintetben a párt érdekében nagyon sokat tehetni; azt gondolták tehát: adjunk törvényjavaslatunknak egy kis szabadelvű zamatot és ott, a hol kevésbbé ve szélyes a dolog, bizzuk a végeldöntést a curiára; ott pedig, a hol százakat foszthatunk meg jogaiktól: ott hagyjuk meg a belügyminisztert. (Helyeslés bal felől.) Áttérek most már t. képviselőház, Szilágyi Dezső képviselőtársam beszédére. E beszéddel teljes tüzetesen foglalkozni oly beszéd keretében, a melynek másokra is ki kell terjeszkednie: természetesen nem lehet. Én azonban megvallom, hogy beszédét nemcsak figyelemmel, de igen nagy elismeréssel hallgattam, (Jobb felől: Halljuk!) anynyira nagy elismeréssel, hogy ha a magyar képviselőházban szokás lenne föltett kalappal ülni, sokhelyütt kalapot emeltem volnn, azaz köszöntöttem volna. Oly helyzetben vagyok én ugyanis azon szokásommal, mint azon franczia iró volt, ki előtt egy irótársa versét felolvasván, ő minduntalan kalapját emelte, és midőn aztán a versfelolvasó iró azt kérdé, hogy miért teszi ezt, ő azt feleié: „szokásom ismerőseimnek köszönni." (Tetszés és hosszas derültség a bal oldalon.) Azonban, t. ház, én ugyan helyesnek találom, hogy ha valaki nem olvasmányainak resumé-ját adja elő; hanem ha egyes szónokok vagy íróktól idéz: megnevezze őket. (Helyeslés.) De ezért a világért sem akarom megróni azt, sőt igen dicséretesnek tartom, ha — midőn e ház kebelében nagyfontosságú kérdések merülnek fel, — bárki is, és bár tennők ezt minél többen: igyekszik tudomást szerezni arról, a mik más parlamentekben hasonló kérdések megvitatásánál előhozattak. Én csakis azt sajnálom, hogy midőn a t. képviselő ur azon parlamenti vitákból, — melyekben annyi, nem az elérhetlen magasságban járó, de a gyakorlati életből vett szép elv mondatott ki a jogterjesztés és a népszabadság érdekében, — merített: nem a méhnek, hanem a póknak szerepét választotta, a mennyiben tudjak, hogy a mely virágból a méh mézet; a pók mérget szí. (Tetszés bal felől. Halljuh!) Egyébiránt egy elégtétellel, szemben ezzel,
