Képviselőházi napló, 1869. XIX. kötet • 1871. deczember 10–deczember 20.
Ülésnapok - 1869-410
370 110. országos ülés deczcmber 30. 1871. P. Szathmáry Károly: Bár az ön- j állóság azon neme, melyet a cultusminiszter ur, különösen a placetum kérdésében elárult, igen háládatos tárgyat adna ellenzéki szónoknak magával a cultusminiszterrel foglalkozni; ennek daczára nekem a magyar cultusminiszterhez, mint olyanhoz csak egypár szóm van s ezen pár szó abban áll: készítse elő magát az öngyilkosságra, hozza meg, igyekezzék meghozatni a törvényhozás által a teljes vallásszabadság és egyenlőség törvényét és ez által szüntesse meg az egyik érütését; igyekezzék és sürgesse a közalapok tisztázását: és ezáltal adja meg a cultusminiszteriumnak a halálos döfést. {Helyeslés bal felől.) Én t. i. akkor fogok a magyar eultusminiszternek leginkább gratulálni: mikor többé nem fog létezni, {Bal felől helyeslés.) Hanem a mily keveset szólok a cultusminiszterhez, oly sokat szeretnék szólni — és szeretnék szólni, ha nem látnám a figyelmet kimerülve — a közoktatási miniszterhez. {Halljuk!) A közoktatási miniszterhez egy egészen sajátlagos álláspontból kell szólanom. Eddigelé a magyar közoktatási miniszter igen boldog ember volt, akárhányszor hozta be költségvetését az országházba: nemcsak hogy megszavazta a ház az általa kért összeget; de a legtöbbször még az ellenzék részéről is ráadások, hozzáadások, szaporítások történtek. Én azt nem tartom pazarlásnak; mert abban a meggyőződésben vagyok, hogy valamint a milliók, ugy a krajczárok, melyek a közoktatási miniszter budgetjébe felvétetnek: leghatalma- j sabb befektetése az állam költségeinek. Most azonban más állásponton vagyunk, í azon az oldalon ugy, mint erről: a gazdálkodás az álláspont; mindkét oldalról hangsulyoztatik a \ pénzügyeknek mindinkább hanyatló helyzete, mely ; gazdálkodást követel, gazdálkodást feltételez. \ Valóban ón a magyar közoktatási minisztert eddig is pazarlónak tartottam, ma is annak tartom, nemcsak magát a minisztert, hanem mondhatnám, hogy az egész nemzetet és épen a ! közoktatási ügyekben. Ismeretes dolog, hogy az osztrákokat a kül- j földön adósság csinálóknak szokták nevezni, jó csomót örököltünk mi is ebből az elnevezésből. Nekünk nem elég magyar hadsereg, kell közös hadsereg, nekünk nem elég a magyar országgyűlés ; kell közös delegátió a helyett, hogy egyiken javítanánk, állítunk egy másikat, mely talán rosszabb az előbbinél. Magyarországon nagyon sok és szép közintézetünk van; hanem azok ugy, mint például középiskoláink közgyűjteménye, rendeltetési czéljokuak meg nem felelhetnek, és most az az egyetlen közösség, melyet én áldásosnak tartottam volna a hazára, t. i. a közép népiskolák: azok is lassanként átoknak bizonyulnak be. Megmondom miért. Közelebbről a vidéken lévén, meglátogattam egy helység iskoláját. Az épület, melyben eddigelé az iskola két tanító alatt állt és felekezeti volt: ketté választatott, közepén volt egy sikátor, az egyik fele lett közösiskola, a másik fele maradt felekezeti iskola. Mindakettőbe bementem, mindakettőben azt mondták: ^Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus." Ez ellen, mint keresztyén embernek; nincs semmi kifogásom; meglehet, ha héber lettem volna, lett volna. De ez a legkisebb baj; a baj az, hogy míndakettő hasonlított egy középmódú ember aktához a kiállítás tekintetében, mindakettő üres, egyetlen egy szál tanító mindakettőben és kevés gyermek mindakettőben. Ha mindakettő együtt van: akár oda kényszeritette volna a törvény által gyámolított hatalom a felekezetet, hogy iskoláját emelje a kellő magaslatra; akár pedig eltörölte volna az egyiket, hogy a másikat emelje: akkor lett volna vagy jó felekezeti, vagy jó közösiskola ; igy van két iskola: mindegyik rósz, mindegyik szegény. A legnagyobb hibát és a legnagyobb pazarlást tehát abban látom, hogy az ország által tett és általunk megszavazott minden áldozatnak : azon siker és eredmény, melyet az ország a közoktatás körül vár, teljességgel nem felel meg. A pazarlás másik ága, hogy előlegesen is megemlítsem: abban áll, hogy az ország szellemi kincsei ily rendezetlen, organisálatlan és lehet mondani sok helyütt pusztuló állapotban van. Ezt tartom én legnagyobb pazarlásnak; mert ha fölöslegest is adunk jó czólra, és azt befektetjük: az még — kivált a közoktatás terén — nem pazarlás; de ha a kormány a kezébe adott fillérekkel nem abban gazdálkodik, hogy azokat czélukra fordítsa, ha nem ment meg azt, a miben a nemzeti kincse van, habár nagy áldozat árán is: ezt tartom a legnagyobb 1 pazarlásnak. Legalulról kezdve a dolgot, ki kell jelentenem, hogy kevés hízelgő mondani valóm lesz. Ott van a kisdedóvoda kérdése, melynek tekintetében a kormány nem tesz semmit. Mentheti magát azzal, hogy más országban sem tettek ; de az, a mi máshol a társadalom által létre hozható volt, ami csekélyebb társadalmi erőnknél fogva nem hozható létre; és én tagadom, hogy ha a kisdedóvás terén a kormány semmi gyámolitást nem eszközöl: az Magyarországon elterjedhessen, és tagadom, hogy ne legyen kötelessége a kormánynak legalább képezdéről gondoskodni. Ami közóptanodáinkat illeti: ezek maradtak
