Képviselőházi napló, 1869. XV. kötet • 1871. márczius 13–ápril 4.

Ülésnapok - 1869-313

313, országos ülés márczius 19. 1871. 63 értelmezett, midőn az ujabbkori nemzetközi jogelvekben kereste az okot, mely nézete szerint Angliának is okul szolgálhatott volna a háborúra, mit, a mint legalább részemről vagyok értesülve, az angol kormány nem vélt föltalálhatónak az eddigi positiv tételes nemzetközi jogban. De nemis ez volt a főindok. A főindok az volt, hogy az angol kormány meg volt győződve, hogy az angol nemzet nem akarja a háborút, és daczára azon sürgető meetingeknek és a sajtó egy része lármájának, az angol kormány nagyon jól tudta, hogy lejárt azon idő, midőn a Pittek és Foxok azáltal igyekeztek egymást a nyeregből kivetni, hogy minél nagyobb dicsőséggel, kecsegtetőbb hadi kalandokkal kápráztatták a nemzet szemeit. Az angol kormány szabadelvű részének tagjai, kik között most a legünnepeltebb neveket tiszteljük: persze megvoltak győződve, hogy a jövő nagyságnak garantiáját nem a Chatam-ek példáiban kell keresnünk, és már ezentúl, egy oly kormány, mely annyira gyökerezik a közvélemény erejében, nagyon is helyesen cselekedett, midőn Angolország erkölcsi életét s anyagi erejét a béke áldásai által igyekezett kifejteni. Hogy tehát Anglia nem lépett föl a diplomatia terén erélyesebben, hogy nem kezdett háborút: annak nem az osztrák-magyar monarchia külpolitikája volt az oka. De hát, hol is szerzett volna szövetségeseket? Ott volt Olaszország. Valljuk meg őszintén, — ha nem merjük is azt állítani — hogy kárörömmel tekintette azon Francziaország vereségét, mely Nizzát és Savoyát annectálta és mely fölényét annyira éreztette Solferinoért és Magentáért'; ugy valljuk meg őszintén, hogy Olaszország kétségtelenül nem kezdett volna háborút azért, mert nyelve, ugy mint a francziáké, a latin fajok közé állítja őt, és sokkal többre becsülte azon garantiát, melyet porosz kezdemény folytán a népegységi mozgalomban látott. A kisebb államok, melyek állítólag szintén föl lettek szólítva, hasonlóan nem mozdultak, azért, mert egyátalában nem voltak megnyerve oly mozgalomnak, milyennek itt és Cislajtániában is a sajtó izgatásai folytán a közönség bizonyos elemei megnyerettek. Nagyon helyesen jegyeztetett meg, hogy az ultramontánok, absolutisták, a soldatesca s annak különböző elemei mind conspiráltak arra, hogy egyátalában némi mesterséges fokát idézzék föl a rokonszenvnek vagyis inkább szenvelgésnek Francziaország irányában; és midőn arról volt szó, hogy mit várhatni Francziaország diadalától akkor, midőn Napóleon bukott és előállottak t. képviselőtársaim, hogy interventio történjék: akkor előjött az ábrándozok és túlzók serege és azt hangoztatta, hogy ha a porosz seregek átlépik a Rajnát, lehetséges lesz Németországon is azonnal a köztársaságot proclamálni, és azt hitte, hogy néhány hónap alatt nemis lesz más államforma Európában, mint csupa köztársaság. En ezen túlzók közé nem tartozom, és azt hiszem, hogy nagyon kevesen vannak, sőt talán nincs is senki e házban, ki ezen programmot merné kitűzni. Atalában véve kérdés még az, hogy mi volt • az, mit Francziaország veresége árán mi nyerhettünk : akár jót, akár roszat ? S mi volt az, mit várhattunk azon esetben, hogyha Sedan után a koczka megfordul? Kimondatott már e házban azon nézet, ós azt megczáfoltatni nem hallottam, — hogy azon esetben, ha győztünk volna; tártkapu nyittatott volna az absolutismusnak, mely ismét szép alkalmat látott volna arra, hogy megtámadja Németországot és újra kezdje a haegemonia játékát. És ha megveretünk, mi törtónt volna akkor? Erre mondjanak feleletet azok, kik bennünket 1867. óta folyvást az orosz mumussal rémítgettek. De hát tulajdonképen mit vesztett az emberiség, t. képviselőház, e háborúban? Vesztett sok nemes életet és lelket, kiket mi is bensőleg könyezünk meg franczia sebesülteket, a gyermekvesztette anyákat, az árvákat és özvegyeket, a vagyonuktól kipusztultakat. És ezeken kivül ? A t. képviselő azt mondotta,hogy ő és elvtársai Francziaország barátai, és hozzá tette, hogy Németország barátai is. Ezt én másként nem magyarázhatom, mint ugy, hogy egyátalán minden népnek barátja elméletben; habár, midőn két nemzet hadakozik egymással, mindkét nemzetnek egyszerre barátja egyenlő mértékben az ember gyakorlatilag nem is lehet. Ugy érthette csak tehát, hogy az egész emberiség érdeke forog előtte és az emberiséget szolgálva akarja szolgálni Magyarországot is. De mit vesztett tulajdonképen az emberiség azáltal, hogy Francziaország ezen helyzetbe jutott ? Semmit egyebet, mint elvesztette az európai nagyhatalmak közt az egyensúlyt. Nem tudom elhallgatni csodálkozásomat, hogy épen ezen padokról hallottam ezen egyensúly fölötti fölkiáltást is, — azon egyensúly fölött, mely tulajdonképen nem a népek érdekegységében gyökerezik, hanem a népeket elnyomó absolutismus áramlatában; azon egyensúly fölött, mely nem a népek souverainitása, hanem a patrimonialis államalkotások, házasság, cserebere, jogtiprás folytán jött létre. Ugyanazon egyensúly fölött, melyet Kannitz szállított át az öregebb Metternichre, az öregebb Metternich szállított "át az ifjabb Metternichre, és melyet most Simonyi Ernő t. képviselőtársam, oly melegen védelmez.