Képviselőházi napló, 1869. XIV. kötet • 1871. február 27–márczius 11.

Ülésnapok - 1869-303

303. országos iílés márczius 7. 187! 243 pedig nemcsak egy okból, hogy Francziaország területi épsége meghagyatott volna. Óhajtanám egyfelől és óhajtottam volna a franczia nemzet iránt, azt hiszem, sok tekintetben mindenki keblében élő rokonszenvért; óhajtottam volna még inkább azért, hogy ne kövessen el a német nemzet diadalma perczében oly hibát, mely rajta is meg fogja magát bőszülni; óhajtottam volna mindenekfölött azért, mert csak ugy láttam volna lehetőnek és hihetőnek, hogy Európa békéje állandó legyen, és mert óhajtottam volna, hogy a mindig igen rövid idő alatt fenyegető háború indokául ne szolgálhatott volna, annak hogy az egyesült Németország katonai uralom alatt maradjon; de kénytelen vagyok kijelenteni azt is, és ebben eltér nézetem azoktól, mik itt előttem mondattak, hogy én igenis egyes embert, társulatot, ha tetszik jogosultnak látok ilyszerü politikai sympathiák kifejezésére; de abban a mondottakkal már ellenkezőleg azon nézetben vagyok, hogy a kormány és ország nem akkor árt a maga tekintélyének, ha érezve, hogy nyomatékot nem fog adhatni kívánalmának : hallgat azzal; hanem akkor árt tekintélyének, ha előáll kivánalmavail és zsebre teszi azok elutasittatását. (Élénk helyeslés.) Már pedig én nem hiszem, hogy legyen valaki az országban, ki, fölfogva helyzetünket, helyesnek találta volna, hogy Francziaország területi épségének föntartásáért háborút izenjünk a győzelmes fegyvereknek; és mivel ezt nem tartotta senki helyesnek, és ha valaki azt hiszi, hogy van, ki ezt helyesnek tartotta: kérdezze meg ama petitiók aláíróit: akarnak-e marsirozni Francziaország határai felé? mivel tehát nincs senki, ki ezt helyesnek tartotta volna ; akkor az állam becsületének érdekében állónak tartom a tartózkodást nem pedig a nyomaték nélküli oly fölszólalást, melynek csak meghunyászkodás lehet eredménye. 'Helyeslés jobb felől.) Különben, ami a honvédség budgetét illeti, én megszavazom a honvédség részére a kivánt költségeket; megszavazom nem azért, mintha a honvédséget jelen szervezetében tökéletesnek tartanám ; nem azért, mintha azt hinném, hogy a honvédség önmagában jelen szerkezeié mellett Magyarországnak biztosítására elegendő: mert e tekintetben mindaz, ami mostanában e házban és a házon kivül mondatott, úgyszintén a miniszterelnök ur mai beszéde meggyőzött arról, hogy a honvédség egymagában arra elegendő nem lehet; de meggyőzött arról is, hogy egyátalában a véderő, ugy a mint áll, az országnak biztosítására elegendő nem lehet; hanem, hogy ezen biztositásnak egy eszköze van, mely —Várady Gábor t. barátommal mondom — meg fog lenni: és ez a magyar hadsereg. De megszavazom a honvédség számára a költségeket azért, mert ha én valamit az ország biztosítására elegendőnek nem tartok, nem azt következtetem logice belőle, hogy tehát anynyi se legyen; de azt következtetem, hogy több legyen és míg hatalmunkban áll elérni a többet, nem akarom eldobni azon keveset, ami van. Utoljára is nem lehet senki, ki tagadhassa, hogy jöjjön bárminemű veszedelem az országra, jöjjön bármely irányból a veszély; legyen az akár kifolyása azon eshetőségeknek, melyek itt fölemiittettek a múlt vitában, melyeknek lehetőségét szem előtt tartani, azt hiszem, mindenkinek kell; jöjjön más oldalról, jöjjön bárhonnan: nem lehet senki, ki tagadná, hogy Magyarország, ha nem lesz oly állapotbaa e perczben, a mint óhajtanám, hogy legyen, és amint óhajtanom kell hogy legyen: — mégis jobb állapotban lesz, mint lenne, ha a honvédség sem volna. En tehát ezen indokból a honvédségre szükséges költséget megszavazom, látva ebben azon anyagot, mely a körülményekhez képest ki fog nőni, látván a keretet, melyben valamikor egy hadsereg is el lesz helyezhető. (Helyeslés hal felől.) Még csak egy pár szót "Várady Gábor t. barátom határozati javaslatához. Én tökéletesen helyeslem azon nézetét, hogy az érveket, melyek több izben elmondattak, pro és contra, itt ismételni nem szükséges; csak miután a miniszterelnök ur fölemiitette, hogy a honvédsegélyzés czéljából ismét történt egy lépés, amennyiben a jótékony sorsjáték jövedelme erre fog fordíttatni: kötelességemnek tartom részemről röviden és egyszerűen nyilvánítani, hogy én igenis örömmel fogadok mindent, mi ezen czél eléréséhez, hogy a rokkant és szenvedő 1848 — 49-iki honvédek segélyeztessenek, némi részben közelebb vezet; de én legalább részemről a kötelességnek és — engedjenek meg, ritkán élek ily szavakkal, de most azt mondom — a nemzeti becsületnek és a nemzeti adott szó szentségének eleget téve semminemű magánadakozással nem látok. {Igaz! bal felől.) Azt mondja a miniszter ur, hogy segíteni akar rajtuk, hogy segíteni kell rajtuk: de egyesek terheltetése nélkül. Erre is volna mód, t. ház! Ha csak ez volna az ok, ha csak az volna a baj, hogy az adózókat ne terheljük a honvédek nyugdijával és segélyezésével: ezen már 1867-ben lehetett volna segíteni, mert elég lett volna egy pár szakaszból álló törvény, mely kimondja törvénykönyvünkben az elismerést, és azután utasítsa a kormányt oda, — de törvény alapján —hogy az egyes adózók terheltetése nélkül gyűjtse össze az alapot, melyből a nyugdíjazás és segélyezés eszközölhető. De nem ebben van a baj; azt, mi mind31*