Képviselőházi napló, 1869. XIV. kötet • 1871. február 27–márczius 11.

Ülésnapok - 1869-302

220 302- országos ölés márczius 6. 1871. san és teljesen nem értékesíthetők. Ez igen természetesen maga után vonja azt, hogy a termesztő, részben, megfosztatik munkájának jutalmától. Magával hozza ez másrészt azt, hogy az internationális csereviszonynak mérlege részünkről csorbittatik. Oka annak, hogy ezen értékesítés nem eszközölhető, igen könnyen föltalálható abban, ha meggondoljuk, hogy a kereskedő nem szokott többet adni az áruért, mint amennyiért azt másutt kaphatja, ós hogy azon helyet keresi föl a vásárlásra, amelyről biztos, hogy csalódásnak nem fog kitétetni. Ezen föltételek nálunk nemigen kedvezően állanak. Ha fölveszszük a tényeket, amint azok mindennap mutatkoznak, nálunk nincsenek a gabonaszállitásnak gyülhelyei, ahová a fölösleges gabona akkor, mikor az utak jók, vagy mikor a mezei munkák leginkább megengedik, elszálitható volna; hanem történnek a vételek egyenkint. Ennek következése az, hogy az egyik a másiktól elüt és az osztályozás lehetetlen, sőt a csalódások is napirenden vannak az átvételnél. Ha végre a gabona a vasúti raktárakhoz jut, és a raktárak épen akkor meg vannak terhelve : akkor bizonyos, hogy a gabona napokig, hetekig, sőt hónapokig is hever, mig rendeltetése helyére jut. Időközben fölszaporodnak a mellékes költségek; hogy csak egyet említsek: a zsákbér hetenkint 1—4 krajczár; a minőségben veszít a gabona az időjárás behatása következtében, a mennyiségben pedig mindenféle oknál fogva apad, és, a mint tudjuk, apad oly mértékben, hogy az apadás 2, de sőt 6 perczentet is tesz. Nem említem azt, hogy azon egész idő alatt, mig a gabona a raktárakban hever : le van kötve annak értéke, és zsibbasztva van a kereskedő cselekvősége azon érték hiányában, melyet a gabona képvisel. Vannak, akik azt hiszik, hogy Wahrmann Mór t. képviselőtársam múltkor benyújtott javaslata következtében ezen bajoknak eleje fog vétethetni, miután a közlekedési eszközökre nézve ujabb lendület vár. En bizonyosan azok közé tartozom, kik e reményt szintén ápolják; de egyszersmind kénytelen vagyok kételyemet fejezni ki nemcsak azért, mert az egész javaslat inkább csak óhajtásokat foglal magában; hanem azért is: mert magában a számításban hiányok vannak. Vegyük fő!, hogy a javaslat következtében a vaspályák a rakhelyeket megkettőztetik. Mi lesz annak következése? Az, hogy a rakidö szintén meghosszabbittatik. De tegyük föl hozzá a lehetetlent: hogy egyszersmind a mozgó eszközöket is megkettőzteti. Mit nyertünk akkor? Azt, hogy ugyanott fogunk állani azon esetben, ahol álluuk ma: t. i. növekedésében a költségeknek, zilált állapotban, és ismét azon óhajnál, hogy valahonnan segély nyujtassék. De lehet-e ezen. segíteni ? Én azt hiszem, hogy igen t. i. összekapcsolva azon javaslatnak czélját, melyet szerencsés voltam bemutatni, azon javaslattal, melyet múltkor a t. ház Wahrmann t. képviselő ur inditványára elfogadni méltóztatott; mert az egyik a másikat kiegészíti. En nem érzek magamban hajlamot, hogy ón más országok institutiójára hivatkozzam, ha azok a politikai institutiók sorába tartoznak, mert igen jól tudom, hogy a politikai institutiók az illető népnek kifejezése s az illető nép geniusából emelkednek ki; hanem azon institutiókat, melyeket a gazdászat, ipar s kereskedésben lelünk, azt hiszem, tanácsos, sőt szükséges átvennünk, amennyiben csak viszonyainkhoz alkalmazhatók. {Helyeslés.) E tekintetben tehát bátor vagyok az Egyesült Államokra hivatkozni. {Halljuk! Madarász József közbeszól: Elfogadjuk! Derültség.) Az Egyesült Államok évek előtt épen azon állapotban voltak, mint van jelenleg Magyarország a közlekedési akadályok tekintetében; de azon tevékenység, mely ott uralkodik és sohasem tud nyugodni: talált módot azon segitni : t. i. föltalálta a hombárokat. Föltalálta azon módot, hogy egy raktárhálózatot terjeszszen ki az országra és ezen hálózat eszközlésével értékesítette nemcsak gabonáját, hanem biztosította a közlekedést és szállítást is. Hogy ennek következtében Amerikának gabonája értékesíthető lett, nem szükséges mondanom, hogy gazdasága virágzásnak indult, mindenki tudja, valamint tudja azt is, hogy ép a gazdászat a legbiztosabb alapja a közvagyonosódásnak. És miért volt ennek oly sikere 1 Azért, mert minden egyes birtokos feles gabonáját bármely időben és saját belátása szerint, a legközelebbi vaspálya seetióhoz állította, a honnan a gyülpontba t. i. egy hombárba vitetett, és nem ugy, mint itt, zsákokba kötve, hanem lazán. A hombárba tétetvén egyszer a gabona, nemcsak raklevelet kapott, hanem birtoklevelet is, oly birtoklevelet, melyben meg volt a mennyiségen kivül egyszersmind az osztály is, a mi az ottani viszonyokhoz képest a lapokban a mindennapi ár szerint jelezve volt. Ezen birtoklevelek, vagy varrants-ok — a mint itt is szokták nevezni, — az értéket a forgalomban azonnal repraesentálták, és minden birtokváltozás könnyebben volt eszközölhető egyszerű girók által. A vételek nem ugy történnek mint itt; hanem tönténnek ily birtóklevelek vétele után, és a szállítás a hombár-igazgató által történik egyszerű jelentés következtében. Azt hiszem, hogy ezen rendszer, mely ott oly igen üdvösnek mutatkozott és mutatkozik ma is, Magyarországra