Képviselőházi napló, 1869. XIV. kötet • 1871. február 27–márczius 11.

Ülésnapok - 1869-300

120 300. országos ülés márczius 3. 1871. akarom a hazától e költséget elvonni, mint a minisztériumnak megszavazni: ha nem a törvény és kötelessége szerint terjeszti be. A két rósz közül a kisebbet választom, és kisebbnek tartom, ha meg nem szavazzuk akkor, ha a miniszter évről évre elhalogatja és kötelességét soha nem teljesiti. Ennélfogva, bár szükségesnek tartom, nemcsak azt a két-három millió forint költséget, hanem többet is, az utak és csatornák készítésére: de ezúttal még sem szavazom meg. T. ház! én ugy vagyok meggyőződve, hogy valami láthatatlan nagy baj fekszik a mi dolgainkon; mi mindnyájan jó hazafiak vagyunk, nem kételkedem, nem hiszem, hogy lenne egy is köztünk, ki ne akarná hazánk boldogságát, felvirágzását. Van mégis valami különös a mi dolgainkban. Hogy mi az, meg fogom mondani. (Halljuk!) Mi mindnyájan azt szeretnők, hogy ne legyenek visszaélések közügyeinkben ; szigorúan kellene tehát megbüntetni mindazokat, kik a haza ügyeiben bajt okoznak. A ki egy tehenet vagy ökröt lop és ezzel kétszáz forint áru kárt tesz polgár-társának: megbüntetik, bezárják; de mikor valaki a közügyekben az országnak három-négyszázezer forint ára kárt okoz, azt még el sem mozdítják. Szigorúan kellene tehát az ilyeneket büntetni, hogy mások visszaijedjenek. Ha a kormány ezt nem teszi: ügyeink nem fognak javulni soha. Szeretnők, ha volna nemzeti magyar bankunk, — és nem hiszem, hogy találkoznék valaki, ki azt mondaná, hogy ez nem kell, — és még sincs, hanem csak azt mondják, hogy az jelenleg nem lehet és ez bizonyítja azt, hogy igen rósz lábon állunk. Nincs ok, mely a magyar bauk felállítását akadályozná és a közösügyes törvények sem gátolják, én legalább nem hallottam, pedig felolvastattam magamnak azon törvényeket : nem tudom, hogy volna bennük egy oly pont, mely megtiltaná a magyar bank fölállítását. Szeretnők mindnyájan, ha már egyszer végrevalahára a fiumei vasút megnyittatnék, s általa a világ-tengerrel összeköttetésbe jönnénk; de én nem tudom, hogy csak egy kapavágás is tétetett volna annak kiépítésére. Ennek valami nagy baja van. Mindnyájan szeretnők, hogy a közlekedésben magyar ügyviteli nyelv legyen ; mióta az első gőzhajó megindult, gondolom 1830-ban, tehát körülbelől egy félszázad idő óta : nem tudtunk magyar üzleti nyelvre szerttenni. Valami bajnak keli lenni, a mi ezt akadályozza. (Zaj.) Vilmos király, (Mozgás, fölkiáttások : császár!) akkor még király, most már császár, alig rolt 2 hónapig franczia földön, azon területen, melyen hadseregével előrehatolt, behozta a német nyelvet, és mi egy félszázad óta nem bírjuk eszközölni, hogy saját hazánkban az idegenek, az ide tolakodott tőkepénzesek, vagy, akárki magyar nemzeti nyelvünket használja. (Derültség.) A közlekedési miniszter költségvetéséről, az utak föntartásáról levén szó : csodálkozom, hogy amint mondani szokták, hogy minden ut Rómába vezet; nálunk, ugy látszik, minden ut, ha nem is egyenesen Bécsbe, de mindeuesetre Ausztria felé, és Ausztrián át mégis Bécs felé vezet; holott mindenki tudja, hogy az alföldön járhatatlan utak vannak, vagy tulajdonképen nincsenek is utak: és mégis a közlekedési miniszter költségvetésében nem láttam kimutatva, hogy épen arra vezetnének jól épített, kőből készített országutat. Minek is az 1 csak Bécs felé legyen, az elég. Mint említem, mindnyájan jó hazafiak vagyunk, — természetesen a minisztérium is. Nem kételkedem hazafiságában; de valami nyomás alatt van. Két oka van annak, miért nem haladhatunk mi közügyeinkben akként, mint azt óhajtanok ? miért nem végezhetjük azt, mit hazánk felvirágzása, nemzeti jólétünk követel? Mert a ki figyelemmel kisérte az osztrák politikát évtizedek óta: tudja, mi annak az érdeke, tudja hova van annak politikája irányozva; az egészen más irányban működik, mint a mi magyar minisz eriumunk; mert azok arról nem tudnak soha lemondani, hogy Magyarország Ausztria tartományává váljék. Ebben működnek ők folytonosan. E két érdek pedig meg nem egyeztethető. Másik oka ennek az, hogy a mi minisztériumunkban, melyet ón épen ugy tisztelek, mint bárki, — de lelkiismeretem, öntudatom ösztönöz kimondani leplezetlenül azt, mit én érzek minisztériumunk iránt, a mit megmondottam a múlt évben is, midőn a birák kinevezését sürgettem : — nincs elegendő erély, nincs benne elegendő bátorság, nincs benne erős elszánt akarat, és ez nagy baj az országra nézve. — Távol legyen tőlem, hogy arra gondoljak, miszerint az megtörténhetik, hanem akár árulás által, akár gyengeség által háramlik a hazára veszély: az mindegy az eredményre nézve. Mondom, a mi kormányunkban hiányzik az erély, — a mi kormányunk azt várja, mit mondanának Bécsben, ha mi itt például egy nemzeti magyar bankot alkotnánk? Én megmondom ; (Halljuk!) azt mondanák, hogy a mi camarilla-politikánknak ideje lejárt, mert a magyar nemzet fölébredt. Ezt moudanák, és ez elégséges volna. Azt mondanák: „a magyart nem lehet ámításokkal altatni, a magyar együtt tart, és a