Képviselőházi napló, 1869. XIII. kötet • 1871. február 9–február 25.

Ülésnapok - 1869-288

206 288. országos ülés február 17. I87i. Széll Kálmán jegyző (olvassa Tisza Kálmán iniüványát.) Elnök: Kíván a t. ház most ebben határozni? (Elfogadjuk^.) Ez oly természetes következése az előbbinek ; hogy határozatként jegyzőkönyvbe igtathatja a tisztelt ház. (Helyeslés.) Henszlmann Imre: T. ház! Oly elvet hallottam hangoztatni, mely ellen föl nem szólalni nem lehet. Ezen elv ez, „de mortuis nil, nisi bene." Ha ezen elvet szigorúságában elfogadjuk, akkor vége van a történet-irásnak, és csaknem minden kritikának. Igaz ugyan, hogy az akadémia czifra emlékbeszédeiben mást, mint panegirist az elhunytra nem szoktunk hallani, ugy, hogy csodálkozni lehet, miként az egész világ nem bámulja számtalan nagy emberünket; mindazáltal azt hiszem, hogy ezen panegirisek nem arra valók, hogy magunk magunkat ismerni tanuljuk. Eszerint nem fogunk haladni azon utón, melyet a görög bölcs kijelölt: „yronoeavwp", ismerd tenmagadat. Mindazonáltal van igazság az elhunytak iránti kegyeletben is. Es ezt e helyütt annyival inkább elismerem magam is, mert a boldogult miniszter sok ideig barátom volt. Leteszem tehát ón is a többivel együtt a babérkoszorút sírjára, és dicsőítem mint embert, mint hazafit, i Helyeslés), mind a mellett nem tartózkodhatom vissza attól, hogy képviselői kötelességemet teljesítsem, midőn miniszteri munkája hiányairól szólok. Egyébiránt az előttem szólottak sok hibát emiitettek föl, azokra tehát nem szükséges viszszatérni, ós így egyes-egyedül csak egy hibáról fogok szólni; ez pedig az; hogy az ő általa alkotott törvényben nem a kellő visszony van szem előtt tartva, melynek a vallás és közoktatás közt létezni kell. (Ralijuk!) Midőn a vallás és közoktatási miniszter múlt évi budgetjét tárgyaltuk ; volt szerencsém a t. ház előtt jelezni azon incompatibilátást, mely e két tárczának összekapcsolásában rejlik; akkor positiv inditványnyal még nem léptem föl, elegendőnek tartván az e két, háttal összenőtt „siami iker" szembe nem állithatására utalni; de azóta valamint az egész katholikai átlagra nézve a római concilium, ugy még ezenkívül is nálunk, a vallás és közoktatás ügyi miniszter halála által a visszonyok nagyban változván: eljöttnek gondolom az időt, melyben a két budgetnek s igy természetesen a két tárczának elválasztását egymástól indítványozhatjuk és indítványunk sikerét remélhetjük. (Helyes! bal felől.) Korunk a „szabad egyházat a szabad államban" hangoztatja, mi egyebet nem jelenthet, mint hogy mindkettő saját körét egészen önállólag és függetlenül töltse be: az állam ne avatkozzék a vallás, a vallás ne avatkozzék az állam ügyébe; sőt ily avatkozás tétessék lehetlenné; mert e két kör nemcsak külön kör, hanem sok tekintetben ellentétes is. De ha a vallás és az állam közt ily visszony létezik, létezik ez a vallás és a törvényhozás közt is, mivel ez utóbbi az államnak közvetlen kifolyása, több tekintetben mintegy megtestesitése; korunk kitisztult nézete szerint tehát a törvényhozásnak elvileg semmi köze a valláshoz, valamint nincs köze a vallásnak a törvényhozáshoz. A törvényhozás az ok- és zcélszerüséget ismeri el kiindulási pontjának, kútfejének és egyedüli alapjának, e körben működik s itt épiti föl, lehető világos okoskodással, a társadalmi épületet, a szigorú szerződést „a do ut des, facio utfacias" igazságos mérlegével. Észszerű okokkal vitázunk mi is naponkint: és ha még sem jutunk észszerű eredményhez, a hiba nem azé, ki eszének minden erejével a tárgyilagos ezél felé törekszik; hanem azé, ki a tárgyilagosságot picziny alanyiságának, drága személyének rendeli alá. Ellenben a vallás, — s ha vallásról szólok, csakis a positivet, revelatión alapulót értem, — ellenben a vallás nemcsak hogy nem tekinti az észszerüséget kiindulási pontjának, kútfejének és egyedüli alapjának; sőt inkább képviselői és szolgái egyenesen tagadják az észszerüség jogosultságát, mihelyest működését a dogmák bonczolgatására alkalmazni akarjuk; tagadják, sőt kárhoztatják a tudományt, mely benső kényszerűséggel csak a szkepsisből, a kételkedésből vergődhetik föl a tudáshoz, mely benső kényszerűséggel elébb az elavultat lerontja: mert csak e műtét bevégzése után alkothat ujat; végre a vallás képviselői és szolgái tagadják még a törvényhozás jogosultságát is, valahányszor ez, — mi vajmi gyakran történik, — vezetésüket nem fogadván el: saját erejével önállólag működik. De van ezen, a vallás és a törvényhozás közti legfőbb ellentéten kívül még más, lényeges különbség is, mely a két tényezőt messze elválasztja egymástól. A törvényhozás átalánosságában mindenkit, akarva vagy nem, meggyőződve vagy nem: kötelez; mig a vallás mai időben ily cathegoricus imperativussal nem élhet többé. Igaz, hogy a vallás képviselői régi czéljokat most is szem előtt tartják, s visszaóhajtják amaz időket, melyekben törvényhozásunk is a nem bőjtölőt, a templomba nem járót kalodába zárta, „poeniteat in cippo", hogy a lutheránusok ellen hozott törvényt ne is említsem. De vajon hiszik-e maguk a katholicismus bár legbuzgóbb védői, hogy a syllabus anathemát képesek lesznek a tudomány fejlődését és hatalma további terjesztését akadályozni? Ily őrülteknek nem tarthatom.