Képviselőházi napló, 1869. XIII. kötet • 1871. február 9–február 25.

Ülésnapok - 1869-285

122 285. országos ÜSés február 14. 1871. nem védelmezi magát : őt bűnügyi eljárásban elitélni nem szabad. Ha ezen szempontból veszszük is az igazságügyminiszter ur rendeletét, akkor azt találjuk: hogy ebben meg van a eontumacialis elitélés lehetősége is. így ítéltetett el Böszörményi, a ki aztán ennek következtében a börtönben meghalt. Továbbá arra nézve, mit a képviselő ur fölhozott, — hogy az eljárásra nincsenek törvényeink : — még csak eg}

r

re akarok hivatkozni, és ez a fölebbezés. Magyarországon e fölebbezést megtagadni nem lehet semmiféle bűnügyben. Az 1687 : VI. t. ez. azt mondja, hogy mindenkit a rendes peruton kell elmarasztalni; az 1700 : XLIIL, 1791 : LVI., mondják, hogy minden vádlott fölött csakis a rendes bíróság ítélhet, és minden ítélet ellen lehet fölebbezni. Legújabban itt van az 1830: VI. t. cz.

} mely szintén kimondja, hogy minden néven nevezendő büntető Ítélet ellen egész a legfölsőbb bírósághoz lehet fölebbezni. Szokás-e ez? nem törvény-e ez? Ugyan, hogyan mondhatta a képviselő ur, hogy az eljárásra nézve nincs törvény. A miniszter ur rendelete, mely szerint a leglényegesebb dologra, az ítélet érdemére nézve nincs fölebbezés : a hazai törvényekkel homlokegyenest ellenkezik. G-ondolja meg csak, ha a rögtönitélő bíróságokat tekintve, csak eljárási szabályról volna szó , ha a rögtönitélő bíróság csak oly büntettek fölött ítélne, melyekre a törvény szab halált; mondom, ha csak eljárási szabály volna az, a mit a miniszter ur kibocsátott: egészen máskép állana a dolog; hanem a rögtönitélő szabály büntetést szab valamely tettre, halált mond oly apró dolgokra, melyek a rögtöni telő bíróság eljárásán kívül, talán 24 órai vagy egy pár napi fogsággal büntettetnek. Méltóztassanak visszaemlékezni az ötvenes években történtekre, például csak egy-két esetet mondok el. Két ifjú, jó házból származott paraszt ember, elment este a korcsmába, útközben találkoznak a korcsma vendéglőssóvel, azt mondják neki: — adjon két forintot, és fenyegetik, hogy ha másképen nem ad, erőszakkal veszik el tőle. A korcsmáros kivévén a két forintot: odaadta nekik; azok elmennek a korcsmába, s mindjárt a korcsmáros feleségét így szólítják meg: no most ráijesztettünk a gazdára, elvettük két forintját, íme itt van visszaadjuk; azonban nyomban betoppan a korcsmáros csendőrökkel, ezek elfogták a két ifjú embert, kiket statarialiter fölakasztottak. Egy másik esetet mondok. Egy ifjú legény az utczán összeveszvén kedvesével, levette nyakáról azon kendőt, melyet neki ajándékozott, és ezért szintén statarialiter fölakasztották. Ezek megtörtént esetek. Mondám, nem akarok hosszas lenni; hanem, midőn a miniszter ur rögtönitélő bírósága annyira megy buzgóságában , mikép annak daczára, hogy az 1813-dik évi statarialis rendeletben világosan ki van mondva, hogy apró csekély dolgok miatt nem szabad statáriumot tartani: a miniszter ur rendeletében igy határozza meg a statárium alá eső bünténj^t: „rablók, kik mást valamely ingó vagyonától, vagy személye elleni tettleges erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetések által jogtalanul megfosztanak;" tehát a miniszter urnák rendelete szerint, ha valaki csak egy krajezárt vesz is el mástól erőszakkal, annak büntetése halál. Engedjék meg, lehet-e az oly törvényhozást szabadelvűnek nevezni, a mely minden csekélységért, apróságért életétől fosztja meg az embert ? Tessék gondolni, a mit tetszik; de én nem tartom az ily eljárást szabadelvűnek és az oly törvényhozó képességében, ki ily törvényekkel lép elé: nem helyezek bizalmat. Engedje meg a miniszter ur, hogy most áttérjek beszédére: „Első helyen, úgymond, fölhozta ellenem, hogy a polgári perrendtartás, rósz holott az egész törvényhozó testület tudja, hogy a perrendtartás tárgyalása alkalmával épen azon ellenvetés hozatott föl ellenem itt, hogy saját művemet fenekestől forgattam föl, (Ugy van!) és vádul hozza föl a képviselő ur azt, hogy a polgári perrendtartás, melynek különben legnagyobb része a kiküldött bizottságok munkálatait képezte: — rósz, anélkül azonban, hogy annak árnyoldalait csak egy szóval is érintette volna." Bizonyosan jobban tette volna, ha a t. miniszter ur elhallgatja ezt a provocatiót és engem nem kényszeritett volna most arra, hogy emlékeztessem egy 1867-ben. „Magyar igazságügyi törvényhozás" czime alatt megjelent munkácskára, melyet a miniszter urnák is beküldött a szerző, a ki véletlenül nem más, mint Dietrich Ignácz: azaz én vagyok. Méltóztatott nagy örömmel látni, hogy abban nagyon sok észrevétel, nagyon sok kifogás van téve; tehát nem az tartóztatott engem vissza itt a házban az észrevételektől, mintha én nem tudtam volna a perrendtartásra észrevételt tenni: hanem az tartóztatott vissza, mivel azt hittem, hogy előtte úgyis ismeretesek nézeteim. Nem akarok hosszas lenni, hanem mégis egyet megjegyzek: fenekestől forgatta föl az országgyűlés és a bizottság az ő törvényjavaslatát ; természetesen: mert máskép használni nem lehetett. (Derültség bal felől.) Ez mindenesetre csak azt bizonyítja, hogy azelőtt még roszabb volt. Egy esetet említek meg csak. A perrendtartási tervezet eszerint, mit a bizottság módosított, ha valakinek nem volt világos okiraton alapuló keresete : az a rendes perutra tartó-