Képviselőházi napló, 1869. XII. kötet • 1871. január 10–február 8.

Ülésnapok - 1869-269

269. országos ülés január 24. 7371. 139 mely 1870-ben adatott, nem akarom megtagadni; de hozzá teszem azt, hogy csak azon föltétel alatt szavazom meg azokat, hogy miután ez ideiglenes jellegű, ezután nyugdijt nem követelhet az ebben részesülő hivatalnok. Megemlítem még azt is, hogy osztozom a pénzügyi bizottság azon nézetében, hogy azon horvátországi hivatalnokok fizetése, — kiknek nincs annyi fizetésűk, mint a magyarországiaknak,— ezekkel egyenlő összegre emeltessék. De nem fogadom el azon követelést, a melyet a kormány tett: t. i. hogy a hivatalnokok fizetése emeltessék, és nem fogadom el a pénzügyi bizottság azon nézetét, hogy mi most ujabban növeljük a hivatalnokok fizetéseit. (Helyeslés hal felől.) Horn Ede: Teljesen egyetértek nagyon tisztelt előadó úrral azon nézetben, miszerint ha a kormánynak joga van az ő hivatalnokaitól becsületességet, képességet és munkásságot kívánni, a kormánynak kötelessége ezek számára biztosítani legalább a megélhetést: azaz, annyit kell nekik fizetni, hogy becsületesen megélhessenek hivatalukból. Ezt elismerem, sőt hozzá teszem, hogy ez tán még szükségesebb nálunk, mint bármely más országban. Mert először: képes hivatalnokoknak nem vagyunk nagyon bővében, és oda kell vinnünk á képesített fiatal embereket, hogy lépjenek be az államszolgálatba, és ne menjenek át mindannyian a kereskedelem és ipar pályájára ; másrészről, azt gondolom: hogy Magyarország rósz közigazgatásának egyik oka eddig az volt, hogy a hivataloskodás minálunk egy kissé urfias dilettantismus volt, de nem életpálya. Szükségünk van oly hivatalnokokra, a kik egész életüket rászánják e pályára, és tudják, hogy ebből élnek és itt van jövőjük ós dolgozni kell. Azért teljesen egyetértek a központi bizottsággal, hogy a hivatalnokokat jól kell fizetni; de másrészről ezen jogos követeléssel szemben áll az országnak azon szintén nagyon jogosult követelése: hogy azon pénzért, a mit az ország ad, tegyen annyit, mennyit kell: azaz, hogy a munka legyen olyan, mikép fizettetik, és legyen olyan, rniképen kívánja az ország szüksége: azaz, hogy jó pénzért legyen jó munka, legyen jó szolgálat, legyen jó közigazgatás. Ha azt a kérdést teszik föl: vajon Magyarországban, hol a közigazgatásra igen sokat költünk, jól megy-e a közigazgatás, kielégiti-e az ország minden jogosult kívánságát? azt gondolom, egyhangúlag az ország közvéleménye nem-mel fog felelni. Mindenki tudja, mily rósz állapotban van még nevelésügyünk; mily rósz állapotban van közlekedési és igazságszolgáltatási ügyünk; szóval az egész közigazgatás még nagyon sok óhajtanivalót hagy hátra. Egyébiránt a kormány maga elismeri azt minden fontos kérdésben. Ha adóreformról van szó, ha népnevelésről, közlekedésügyről, vagy más törvényjavaslatokról van szó, a kormány mindig azt feleli: még nem értünk rá: még a kezdetnél vagyunk; nincs elég munkaerőnk; nincs elég hivatalnokunk. Ezt minden miniszter elmondja, és ennek bebizonyítására,—a mint az épen előttem szólott képviselő is kiemelte—a kormány oly javaslatot hozott a ház elé, a mely által hivatalnokainak számát 17,000ről majdnem 19,000-re emelni kívánja. Én elismerem, hogy a kormánynak igaza van, midőn azt mondja, hogy mostani hivatalnokaival nem viheti véghez mindazt, a mit az ország tőle vár, a mit az ország tőle kíván; de tévedésben van a kormány, tévedésben vannak a miniszter urak, ha azt hiszik, hogy csak azért nem teljesíthetik kötelességöket, mert nincs elegendő hivatalnok. En ellenkezőleg azt hiszem, hogy rósz a közigazgatás : azért nem haladnak a miniszter urak dolgai, és mivel igen sok a hivatalnok, sokkal több, mint kellene. Az előttem szóló már megmondta rósz oldalát annak, ha sok a hivatalnok. Egyik akadályozza a másikát; mindenik a másikra bizza az ügyet és ez által egyik sem végzi a maga dolgát. Mindenki, a kinek egj kis tapasztalása van ezen ügyben, tudja, hogy mihelyt valamely dolog több emberre bizatik, mint a mennyi szükséges, akkor minél nagyobb ezeKnek száma, annál roszabbul lesz átalában a munka elvégezve; mert mindegyik azt hiszi, hogy a másik teszi meg, s ennélfogva egyik sem végzi. Ennek következtében a minisztérium részéről nagy a hanyagság, nagy a hanyagság az egész közigazgatásban. Tegnap azt mondták a túloldalról Szapáry és Hrabár Manó képviselő urak : az ellenzék mindig csak állításokkal áll elő; de nem tudja ezeket bebizonyítani. Megpróbálom, úgyszólván mathematical'ag bebizonyítani állitásom helyes voltát. Két állítás áll itt szemközt: mi azt mondjuk ezen az oldalon, hogy igen sok a hivatalnok, hogy kevesbíteni kellene a hivatalnokok seregét; a kormány pedig nemcsak azt mondja, hogy nem sok, hanem még 1343-mal szaporítását tartja szükségesnek. E két állítás közül csak összehasonlítás által lehet az igazat megtudni; tehát csináljunk összehasonlítást. Nem állunk egyedül Európában; vannak más országok is, nézzük meg: mi történik ezen országokban, mennyi személyzettel viszik az állam ügyeit, s mennyi személyzet kell minekünk. Ezen összehasonlításnál nem fogok fölhasználni valamely mintaországot, mint például Angolország, vagy 18*