Képviselőházi napló, 1869. XI. kötet • 1870. augusztus 4–deczember 30.

Ülésnapok - 1869-242

242. országos ütés november 24. 1870. 191 lapitott mennyiséget, annak csupán kivetésébe és beszerzésébe avatkozzék. Már ha a delegatiók egyúttal azt határoznák meg, vajon a költség csak kölesönnel szerezhető-e be : akkor világosan praeiudikálnának az országgyűlésnek. Ha például a delegatiók a közös költségvetésbe nem oly összegeket vennének föl, melyek rendes adó utján beszerezhetők, hanem olyanokat, melyeket csak kölcsön utján lehetne beszerezni — ha például nem 100 milliomot rónának az országra, mint rendesen teszik, hanem megkettőznék ez összeget — akkor világos,hogy ők határoznák meg azt, hogy kölcsön veendő föl. Én tehát akként magyarázom a 40. és dlík §§-at, miszerint a delegatiókra csupán azon közös költségek meghatározása tartozhatik, melyek rendes adó utján beszerezhetők és valahányszor a kiadás a nemzet rendkívüli megterheltetésével járna : az minden esetben előlegesen az országgyűlés által határozandó meg. A t. képviselő ur megengedi, hogy a kötött kölcsön reánk nézve nem létezik : lehet, úgymond, hogy az országgyűlés, ha e miatt a kormány hozzá fordul, nem fogja azt megszavazni; lehet, hogy azt más utón fogja fedezni. Ámde kérdem, t. ház! ha más utón akarjuk fedezni, nemde csakis adófölemeléssel tehetjük azt ? Es ha az országgyűlés nem akarja megszavazni a már elköltött kölcsönt, akkor egy részről talán az ország hitelét compromittálnók, más részről hiába semmisitnök meg a kölcsönt, záloggal levén biztosítva a hitelezők, ugy, hogy maguk elégitnék ki magukat. így tehát az országgyűlés joga tökéletesen illusoriussá válnék. E szerint tehát azt gondolom, hogy maga azon törvény, melyet a többség alkotott és melyre a többség vezére hivatkozott, ellene bizonyít és nem mellette. S alig csalódom, ha azt teszem föl, hogy maga a t. képviselő ur aligha akként értette volna ezen törvényt, a mint tegnap magyarázta, ha 67-ben vagy pedig csak a jelen föníőrgó eset előtt is, kellett volna azt magyaráznia. Nekem ugy látszik, hogy a kormánynak kényszerhelyzete, melybe jutott, és közvetve magának a pártnak és vezérének kényszerhelyzete elfogulttá tette őt e törvény magyarázatánál. Hoffmann képviselő ur fönakadt azon, hogy mi a többi közt, a közösügyes törvényre is hivatkozunk. Sokkal kényelmesebb lenne bizonyosan a t. képviselő úrra, és talán a jobboldalra nézve, hogy ezen magalkotott törvények végrehajtásánál csupán a jobb oldal ellenőrzése alatt állana a kormány. Mi ezen törvények alkotásába nem folytunk be ; mi ezen törvények megváltoztatását óhajtjuk, és arra törekszünk: de ellenzéki kötelességünkből foly, hogy minden törvénynek megszegését, a kormánynak szemére vessük és azért megszámoltassuk. A t. képviselő ur reményli, hogy miként ezúttal a 67-ki törvényre hivatkozva, szerinte már azon alapra térünk, ugy az egész kiegyezési művet elfogadva a jobb oldallal összevegyülünk. Én ellenkezőleg azt reménylem, hogy nem az ellenzék sorai fognak fogyni, hanem a jobb oldal, átlátva azon igazságokat, melyeket az ellenzék hangoztatni el nem mulaszt, maga meggyőződve hogy a kormány a jogföladás terén halad, az ellenzékkel fog kezet fogni, különösen akkor, ha a kormány oly törvényeket sért, melyek a nemzet alkotmányának biztosítékaihoz tartoznak. A t. képviselő ur időpazarlásnak nevezte azt, hogy az ellenzék e törvénysértés ellen fölszólalt. Valóban, ha a t. képviselő akként volt meggyőződve, talán jobban cselekszik vala, ha ő maga nem folytatja az idő pazarlást, annyival inkább: mert hiszen az ő okainak előadására annál kevésbé volt szükség, mert alkalmasint számithatott arra, hogy a mit védelmezett, azt a többség szavazatával a nélkül is jóvá fogja hagyni. Es most át térek arra, a mit a t. miniszterelnök ur mondott. E részben nagyon megkönnyítette föladatomat két barátom: Máttyus Arisztid és Vukovits Sebő t. képviselő társaim, a kik egy igen sikerült és az ellenzéket köszönetre kötelező rögtönzésben visszautasították a t. miniszterelnök urnák némely vádját. Nekem azonban mindamellett azon kötelesség jutott, hogy némelyekre, a miket t. barátaim rögtönzéseikbe föl nem vettek, mai nap feleljek. (Halljuk!) Tisza Kálmán t. barátom nagylelkűkig megengedte, hogy a kormányt nem rósz akarat, hanem tehetségeinek túlbecsülése terheli, ós én a nélkül, hogy legkevésbbé is kétségbe akarnám vonni a kormányférfiak képességét, mindamellett kénytelen vagyok megvallani, hogy oly minisztereket, a kik a Bach, és Schmerling korából ránk maradt adórendszert „en bloe* a nemzet nyakába vetették; oly minisztereket, kik oly kölcsönöket kötöttek, mint a vasúti kölcsön, mely a helyett, hogy a szükséghez mérve, sokkal csekélyebb lett volna és a nemzet adóképességét kevésbé terhelte volna, szükségtelenül nagy sommára rúgott ; oly minisztereket, a kik oly perrendtartást hoztak létre, a melynek következése a pereknek óriási megszaporodása: oly minisztereket, ugy hiszem könnyű lenne találni soraink között. (Derültség jőhh felől.) De a milyen minisztereket közöttünk az ellenzék soraiban nehéz volna találni: azok oly miniszterek, a kik a nemzet alkotmányos régi jogának föladását tűzték czélul, kik a képviseletet, a választásokra gyakorolt törvénytelen befogások-