Képviselőházi napló, 1869. XI. kötet • 1870. augusztus 4–deczember 30.

Ülésnapok - 1869-240

142 240. országot ülés november 22. 1870. dést, melyet már múltkor a t. ház elé egy határozati javaslatban terjesztettem. Tökéletesen ugy áll: lényegben a kérdés ugyanaz volt. Engem annak ismétlésére azon indok vezetett, hogy lényegben ugyanazon politikát fogadta el az angol kormány magáénak a franczia poroszháborúval szemben, melyet én határozati javaslatomban jeleztem, Kérdeztem tehát a miniszterelnök urat: nem volna-e hajlandó most, midőn ez eljárásában nem állna elszigetelve, hanem, ha más semleges hatalmasságok által nem is, de Angolország által bizonyosan támogattatni fogna—hogy az álláspontot elfoglalja. A miniszterelnök ur most és akkor is azt felelte, hogy a semlegességet és interventiót egyeztetni nem lehet. E válasz akkor is, most is félreértésen alapult: mert én nem azt kivántarn a miniszterelnök úrtól, hogy semleges is maradjon, háborút is viseljen, hisz az természetesen meg nem fér, és meg nem egyeztethető; hanem azt kívántam, hogy mint semleges hatalom, fölhasználja azon alkalmat, mely előadja magát ily háború alatt időről időre, midőn a semleges hatalmaknak emberbaráti kötelessége, — ha a politikai kötelességet kérdésen kivül hagyjuk is-- hogy semlegességük föntartása mellett, fölajánlják szolgálataikat a háborús felek közti közbenjárásra, a béke helyreállítására, vagy sürgetésére. En nem fegyveres, hanem békés interventióról szólok és szólottam. Azt mondja egyébiránt a t. kormányelnök ur, hogy én hivatkoztam Lord Granville bizonyos mondatára, de ő nem is tudja, vajon mondotta-e ezt lord Granville vagy nem; és azt is mondja, hogy ezt Angolországban nem interpellálták volna oly nyilatkozatért, mebyet a házon kivül tett, és ha interpellálták volna is, ily interpellatióra választ nem adott volna. Ez, nézetem szerint, félreértés. Angolországban nem mostantól fogva, hanem körülbelül Pitt idejétől fogva, tehát közel egy század óta átalánosan elfogadott szokás volt, hogy, miután a parlament augusztus 12-én minden esetre megszűnik működni — mert akkor az egész ház vadászni megy, és nem is jön rendesen előbb ismét össze, január eleje, vagy végéig, mint a lordmajor ünnepélyes beiktatási lakomája alkalmával, mely a parlamentáris szünet közepére, t. i. november 9-re esik, — a külügyi, vagy más miniszter, a szerint t. i., a mint az angol politikának főmomentuma a kül- vagy belügyekre van fektetve, fölvilágositásokat ad a dolgok állásáról. Nem lehet ugyan állítani, hogy ez hivatalos nyilatkozat; hanem oly átalánosan el van ez fogadva, hogy sohasem mulasztják el megtenni; és ha elmulasztanák, az angol nemzet épugy nélkülözné, mint nélkülözné a parlamentben a választ. Én olvastam itt is, nem ugyan a kormány hivatalos lapjában, hanem a kormánypártnak mindenesetre főlapjában észrevételeket arra nézve, hogy ebéd után mit szoktak beszélni, hogy az egyik szónok azt monda, miszerint a hangversenyben beszélnek, és nem látszott tudni, hogy a hangversenyben nem beszélnek, hanem zenélnek. Csudálom, hogy a miniszter ur nem tulajdonit fontosságot annak, a mit az angol kormányférfiak akár a lordmajor beiktatásánál, akár más alkalommal mondanak. Az angol kormányférfiaknak meg van az a szokásuk, hogy fölvilágosítást adnak a nyilvánosságnak, és erre keresik az alkalmat. Nekik sincs hivatalos lapjok, legalább olyan nincs, mely politikával foglalkozik, félhivatalos lapjuk sincs: hanem épen ezen körülménynél fogva keresik az alkalmat a nyilatkozásra, és az ilyen beszédek hivatalosaknak tekinthetők, és ilyeneknek veszi azokat a nemzet. Sőt az angol miniszterek még tovább mennek, és a mint a miniszter ur látta, a hírlapokban közlik azon diplomatiai jegyzékeket, melyeket egyik-másik hatalmassághoz intéznek. Ugy hiszem, hogy biztos lehet a miniszter ur az iránt, hogy ezen Közlés nem történik az illető miniszter tudta nélkül, vagy akarata ellenére. Hanem az angol miniszter érzi, hogy mikor ily nagy kérdések merülnek föl, melyek életkérdéssé válhatnak a nemzetre nézve: ilyenkor igenis szükséges a nemzetet világosságban tartani, és elkészíteni arra, a mi következhetik. Ilyen nálunk a keleti kérdés. A keleti kérdés reánk, magyarokra nézve, kétségkívül életkérdéssé válhatik, és ha valakit, akkor minket legközelebbről érdekel. En nem intéztem a miniszterelnök úrhoz oly kérdéseket, melyekre a megfelelés bajba hozhatná a kormányt. Tudom, hogy vannak kérdések, különösen a külügy terén, melyekre a miniszter nem adhat feleletet, és ha ily esetben azt mondaná a miniszterelnök ur, hogy ezen kérdésre nem felelhet, halasztassék el az interpelíatio máskorra: akkor én ezt szívesen elfogadnám. De az én kérdéseim oly egyszerű tényre vonatkoznak, melyet már minden hírlap autenticus szövegben meghozott, ti. Gortsakow jegyzékére és lord Granville válaszára. Azt már csakugyan megmondhatta volna miniszterelnök ur, hogy létezike ily jegyzék vagy nem, és ugy hiszem ez által nem követett volna el indiscretiót és nem hozta volna bajba a kormányt. Másik kérdésem az, hogy: ha ily jegyzék létezik, hajlandó-e a kormány a párisi békekötést aláirt hatalmaságokkal együtt eljárni ? Ez sem hozhatja a kormányt oly állapotba, hogy a dolgot veszélyeztetné.