Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-143

143. országos ülés márczius 12. 1870. 71 akadályt arra nézve, hogy a honvédek nyomo­rán segítve legyen, hogy a nemzet egyik leghőbb óhajtása teljesüljön, hogy a nemzet becsületsza­vát beváltsa. így állította fel a kérdést minisz­ter-elnök nr, ily világba helyezte ő a fejede­lem állását a nemzettel szemben. Én azt hiszem, azon tan, mely szerint a fe­jedelem személyes helyzete, személyes érzelmei, törvényhozási ügyekben s általában országos ügyekben, szemben a nemzettel, az országgyű­léssel, mint döntő okok állhassanak, — az al­kotmányossággal ellenkezik. A fejedelem személye, legyen a fejedelem absolut, legyen alkotmányos; szent és sérthetetlen ; ez által a fejedelem felül emelkedik a közpolgárokon, minélfogva az ő tet­tei nem esnek azon beszámítás alá, mely alá es­nek a közpolgárok tettei; más részről, habár a fejedelemnek meg van is személyes szabadsága mindazon dolgok elintézésére nézve, melyek a szo­rosan vett felségi jogok gyakorlatára vonatkoz­nak : törvényhozási dolgokban a fejedelem sze­mélyes akarata jobban van korlátozva, mint utolsó alattvalójáé. Ez igy van az absolut országokban, még in­kább igy van az alkotmányos fejedelmeknél az alkotmányos országokban, hol tisztán ki van mondva az, hogy a fejedelem nem felelős tettei­ért ; másrészt pedig épen az alkotmány alapelvé­nél fogva. vele szemben a nemzet mint önálló s legalább is egyenjogú fél áll. Ha ez igy van, t. ház, akkor én azt hiszem, törvényhozási dolgokban a fejedelemnek személyes érzelmeire, de még sze­mélyes akaratára sem lehet hivatkozni akkor, a midőn arról van szó, hogy a nemzetnek jogos kivánatai teljesíttessenek. 0 felsége akkor, mikor elfogadta az alkot­mányosságot, szakított a múlttal, és ha tett is volna tán korábban olyasmit, ha nyilvánított volna is oly érzelmeket, melyek talán a honvédek országos segélyzésének útjában állhatnának : mégis akkor, midőn az alkotmányosság terére lépett, személyes szabadságát e tekintetben tökéletesen visszanyerte. E tekintetben tehát nem létezhetik azon politikai lehetetlenség, melyről a miniszter­elnök ur szólott. De én azt hiszem — és tényekre hivatkozom, — hogy nem létezhetik ezen nehézség magában a fejedelem érzelmében sem, mert a ki oly indulatot mutatott e tárgyban a nemzet iránt, hogy a koronázási ajándékot a honvédek felse­gélyezésére felajánlotta, sőt a ki még ennél is többet tett, a ki megengedte, hogy a volt csá­szári tisztek, kik a forradalomban részt vettek, nyugdijokat megkaphassák, annak érzelmeiben én oly nehézséget, mely a honvédek felsegélyezésé­nek útjában állana, egyátalában nem láthatok. Mi állhat tehát útjában annak, hogy a nemzet eme forró óhaja teljesüljön? Miniszterel­nök ur legközelebb egy szót ejtett el, mi néze­tem szerint a helyzetet legjobban megvilágítja. 0 t. i. azt mondotta, hogy ígéreteinek teljesíté­sében még a tulságig is kész menni. Ugy látszik, ez adja kezünkbe a kulcsot a helyzet megítélé­sére. Ugy látszik, a miniszterelnök nr, és talán még mások is, akkor, a mikor a kiegyenlités létrehozatott, tettek bizonyos Ígéreteket és most, a mikor látják, hogy az ígéretek teljesítése tart­hatatlan, restellik bevallani azt, hogy akkor túl­mentek a határon. A kérdés most már nézetem szerint csak az: vajon helyes-e, hogy a minisz­terelnök ur, vagy bárki más is, ezen akkor el­foglalt személyes helyzethez makacsul ragaszkod­jék? helyes-e az a loyalitás szempontjából, meg­egyez-e a loyalitással az. hogy a miniszterelnök ur ennek folytán a fejedelmet oly világlatba helyezi, hogy a fejedelemnek érzelmei képezik azon akadályt, mely nem engedi, hogy a honvédek nyomorán segítve legyen 1 — Én azt hiszem, hogy ez a loyalitással meg nem egyezik, de meg nem egyezik a magasabb politikai tekintetekkel sem, mert ezzel sokkal jobban megegyeznék az, hogyha megmondanák az illetők a fejedelemnek azt, hogy: a mig egy honvéd lesz az országban földönfutó, addig egy éles tövis lesz a nemzet szivében, mely folytonosan fogja éleszteni azon keserűséget, melyet a leélt szenvedések támasz­tottak. Én mellőztetni kérném azon módositványt, melyet az előttem szóló képviselőtársam beadott, miután azt épen a segélyezés czéljából is kielégí­tőnek nem tarthatom. Pártolom azon határozati javaslatot, melyet Ivánka és társai beadtak. (Helyeslés hal felől.) Szlávy József: T. ház! Nehéz, és né­mileg háládatlan feladat, ellenkező véleménynyel lépni fel oly szónokok után, kiknek benső meg­győződésök, a legnemesebb érzelem, a hazafiúi érdemek iránti kegyelet által sugallott, a költői nyelv virágaival ékített szónoklataikkal sikerült érett korú, komoly férfiak szemeiből könyeket csalni, minek a közelebb múlt napokban — ma­gam is nem kevéssé meghatott — tanuja voltam. A kivívott győzelmek, az ügy szentsége, melyért az ellenség túlnyomó száma, mely ellen ezen győzelmek vívattak, a győzelmek után be­következett megrendítő catastropha, a vérpad, a börtön, a számkivetés, a nyomor, melynek ezen győzelmek vívói áldozatul estek, a honvéd nevet oly dicsfénynyel vették körül, mely máig sem halványult el, és mely környezni fogja azt a késő utókorig. Ezen név megemlítésénél felbuzog vére mindenkinek, ki azt az 1848 — 49-iki harczokban viselte; ifjú vagy emberkori legszebb emlékei ezen névhez vannak kötve; ifjúkori legszebb re­ményei, legszebb ábrándjai a honvédséggel együtt

Next

/
Thumbnails
Contents