Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-142

54 142. országos ülés márczlus 11. 1870. hiszem, e házban senki sem akar ; de ha valaki azt mondja, hogy ha ezen kérdés el nem múlik, az izgatni fog holnap, holnapután, erre azt mondom, hogy ha a t. ház elfogad egy bizonytalan összeget, ami ily alakban „ honvédsegélyezés" czim alatt fog megszavaztatni, mi fog történni azok részére, kik az 1848-ki bankjegyek által vagyonukat elvesztették, vágy más módon megkárosittattak ? ha pedig törvényhozás utján nem kaphatnának kárpótlást, nem várható-e sokkal nagyobb izgatás azok részéről, kik 40 millió, később 80 milliónyi kölcsön és azután a sok száz miihóra menő károsítások által vagyonukat elvesztették? Azért én azt hiszem, hogy nem okszerű, és nem a mi erőnkhöz méltó, hogy ily terheknek elvállalására vállalkozzunk. Másodszor nem is politikus. Előre bocsátom, hogy, ha a honvédeknek akarunk valamit tenni elismerésül, ezt én is helyesnek tartanám. De, nem vagyunk még azon téren, hogy ily kérdések egyátalában ne hozzák az országot izgalomba; mert még mindig ott vagyunk, hogy horvát, szerb és oláh testvérienk, és mindazok, a kik az 1848-ki harczokban ellenünk tettlegesen részt vettek, ezt szívesen nem teljesítenék. Nem gáncsolni akarom én most azt, hogy ők ellenünk harczoltak, de bizonyára, ha most nekik honvédeink javára kellene áldozatot hozniok, bizonyosan követelnék ők is, hogy az ország részéről, segélyezés az ő harczosaikra nézve is történjék. De továbbá, ha van valaki — és a mint hallottam, van—a ki azt követeli,hogy csak az 1848-iki harczban sebesültek és most már munkaképtelenek részére történjék ezen segélyezés, méltóztassanak megengedni, akkor elveszti zománczát ezen eszme: mert akkor az országos elismerés helyébe lép a humanitás szempontja, mely az országnak kötelességévé teszi, hogy gondoskodjék azokról, a kik munkaképtelenek és tehetetlenek. E szempontból pedig a községek rendezésénél kell majd intézkedni. En egyébként azt hiszem, hogy ha vannak is ily honvédek, nincs annyi, a mennyinek képzeli a világ, mert sokkal több az ámitás, mely e czim alatt nyerészkedést keres. E részben a haza, e részben az egyes polgárok tettek annyit, mi az országnak örök időre dicsőségére fog szolgálni. Jókai Mór képviselőtársam a múltkor dicsőitette Vidacs képviselőtársam eszméit, ki hasonlóan magánúton ugy, mint a fejedelem, ugy, mint ma e háznak nagy része, magánúton akar a szükségen segíteni és én is szivemből osztozom, és üdvözlöm őt azon tért. De igen csodálkozom, hogy midőn épen előbb a túlsó oldalról egy ily egyéniség iránt köszönet szavaztatott, az ily magánutoni áldozatért mégis Tisza Kálmán azt az áldozatot subsummálta, illetőleg a miniszterelnök urat gyanúba vette. Ily kifejezések, t. ház! nem fognak segíteni, hanem segíteni fognak oly eszközök, melyeket ezélba vett a fejedelem és folytatott a nemzet, milyent tett a nevezett igen t. baloldali kédviselőtársunk és ezélba vett épen most a miniszterelnök ur, midőn indítványba hozta, hogy magánúton segélyezzünk. Ha ily utón haladunk, meg vagyok győződve, hogy lesz eredménye, lesz a honvédségen segítve, és nem fog bekövetkezni, a mit Jókai egykor mondott, hogy „fön az ernyő nincsen kas", hanem igenis lesz menház is ugy az ott levő mint egyéb munkaképtelenné vált honvédeken segítve lesz. Pártolom Gajzágó Salamon indítványát. Máttyus Arisztid: Elismerem, t. képviselőház, és azt hiszem, egyet fognak velem érteni, hogy egy neme a bátorságnak kell ahhoz: fölszólalni akkor, midőn a vita már a jelen stádiumot érte el, különösen azok után, a miket Debreczen város igen t. képviselője czáfolatul a háznak túlsó oldaláról intézett állításokra fölhozott. De mert maradt egy tér, melyet eddig a vita harczai — mert igazat adok Pulszky Ferencz képviselő urnák, ki megjövendölte, hogy harcz fog támadni, habár sajnálattal adok is neki igazat — mondom — mert maradt egy tér, melyet e vita harezosai még el nem foglaltak : engedje meg a t. ház, hogy röviden a kérdés fölötti nézeteimet, és inkább azon indokok fölötti nézeteimet, melyek valóban vezérlik az igen t. jobb oldalt, habár azokat teljesen nem is vallották be, én is elmondjam. Kénytelen vagyok, t. képviselőház, a legnagyobb tisztelet korlátai közt, melylyel viseltetem a ház iránt, viseltetem minden egyes képviselő iránt, mégis kijelenteni, hogy én ma nem az elvek, hanem az ürügyek harczát látom a jobb oldalon; és mert ez benső meggyőződésem, habár nem tagadom, hogy az ürügyek harczára azon meggyőződésnél fogva van kényszerítve a jobb oldal, mely őt egy bizonyos kényszerhelyzet látására készti és mert — mondom — az ürügyek ezen harczával szemben szükségesnek tartom, hogy képviselői kötelességem érzetében elmondjam én is azt, hogy mit tartok a negatio valódi indokának. Ezért emeltem szót, ezért kérem néhány perezre becses figyelmöket. (Halljuk .') r Én tudom azt, t. ház, hogy az 1867-iki kiegyezkedésnek áldozatokat hozni kellett; én tudom azt, hogy nem mindenütt és nem mindenben lehetett elérnünk azt, a mi jogos, hanem figyelmezni kellett arra is, hogy mi opportun. Nem helyeslem az áldozatokat, illetőleg azok mértékét, de tudom azt, hogy az opportunitás-