Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-142

142. országos ülés márczius II. 1870. 55 nak igen is bellett bizonyos fokig szerepet játszani, hanem azon mérték, melyet a t. túlsó oldal most is alkalmaz, e kérdésben is alkalmaz, azon mérték —- szerintem — nem szükséges, azon mérték veszedelmes; és akkor, midőn a hazát ily utón gondolják megmenteni, akkor fogják a hazát elveszteni. (Mozgás.) T. ház! Én nem^tudom, miért ne használnók legalább az őszinteség azon fokát egymás irányában, hogy akkor, midőn oly nehézségek, melyek a jobb oldal meggyőződése szerint legyőzhetlenek, akkor azok föitárassanak. Nem ez fogja-e a helyzetet tisztázni, nem ez fogná-e megnyugtatni a kedélyeket? nem ez fogná-e azon meggyőződést szülni bennünk, hogy, ha valóban igy van, ha jelen viszonyaink közt máskép segíteni nem lehet, adjuk meg legalább az őszinteségnek a kényszerűség által követelt mórtékét ? Az őszinteségnek ezen mértékével tartom én szükségesnek föltárni őszintén a helyzetet, a melyben vagyunk, nem pedig eltakarni azt, s oly ürügyekkel küzdeni, melyek mégis láttatják velünk a valóságot és egyszersmind önmagokban — meggyőződésem szerint — károsak. Mert —hogy csak közbevetőleg mondjam,— tökéletesen csatlakozom Debreczen városa t. képviselőjének azon kijelentéséhez, hogy azon szerep, melyet ma Gajzágó és a t. miniszterelnök ur elfoglaltak, midőn a nemzetiségi érzületekben keresték az indokot, melynél fogva a határozati javaslat el nem fogadtathatik, hogy — mondom — azon szerep oly szerep, melyben eddig tán láttuk tündökölni azon képviselőtársainkat, kik nem mindenben éreznek velünk nemzetiesen egyet, de kiknek padjairól eddig még, hála Istennek, ily hangokat nem hallottunk. Hogy nem fog-e ez káros gyümölcsöket teremni, azt tán a közel jöro fogja megmondani. Am lássák, figyelmeztetem a t. házat: ha követjük ez uj irányt, a nemzetiségi érzületek uj iránya, uj aerája lenne szentesítve. E részben csatlakozom Tisza Kálmán képviselőtársam meggyőződéséhez; de — mert képviselői kötelességem őszintén szólam, és mert az őszinte szólást ép oly fontosnak tartom, mint az opportuu hallgatást—ki fogom mondani a valódi indokok iránti nézetemet. (Eláll! Halljnk!) Sais lefátyolozott képe áll előttem, nem ugy, hogy áldozatul essem, mint Schiller költeményében meg van irva, hanem ugy, hogy, ha lehetséges, hogy ezzel legkisebb, legparányibb szolgálatot is tegyek hazámnak, bátor leszek a fátyolt föllebenteni, és azon igazságot, melyet el akarnak titkolni, földeríteni. (Halljuk!) Nekem, t. ház! meggyőződésem, hogy épen ngy a honvédügyben, mint más kérdésekben is, melyek az eddig meghaladott kérdések közé tartoznak, azért nem lehet nemzeti politikát követnünk, azért nem akarja azt a t. jobb oldal követni, mert meggyőződése, hogy a bécsi kormánynyal szemben, vagy mert igen nehéz megnevezni Bécsnek valódi factorait, vagy bizonyos katonai körökkel szemben, vagy az udvar politikájával szemben, vagy az udvar bizonyos nagyhatalmú személyiségével szemben, vagy tán a fejedelemmel is szemben, hogy — mondom — ezen faetorokkal szemben, épen ugy a honvédségi kérdésben, mint más már elintézett kérdésekben magunkat meg kell tagadnunk, és azt, mit szivünk és hazafias nemzeti érzelmünk parancsol, el kell utasítanunk, minthogy hazánk jólléte igy kívánja: mert hiszen csakis ezen argumentumra hivatkozik a jobb oldal, melynek jóhiszeműségét nem vonom kétségbe. Meg kell tehát azon factorok előtt hajolni. De én ezt tagadom, t. képviselőház, és nagy politikai hibának tartom a kormány gyengeségét, szemben azon befolyásokkal, melyek a nemzet valódi érdekeinek és fölvirágzásának útját állják. Ám mondja meg a t. kormány bármelyik tagja: mily veszély származhatik az országra abból, ha a miniszterelnök ur ő felsége vagy azon emberek elé lépne, kik a honvédségnek törvényhozási utón való elismerését, az árvák és rokkantak fölsegélósét semmi czim alatt megengedni nem akarják, s mondaná nekik : a nemzet ezt akarja, azon magyar nemzet, mely fátyolt vont a múltra, mely a fejedelemmel őszintén kibékült, és mely egyedüli biztos támasza a fejedelemnek. Én azt hiszem, hogy, ha ennyi bátorsággal fogna a kormány birni; ha á fejedelemnek rósz tanácsosaival szemben a jó tanácsot, a trón biztosságát csakugyan egyedül elősegítő jó tanácsot fogná adni, akkor a fejedelem előtt a magyar tanácsot mindig meg fogna hallgattatni. De ha a magyar kormányférfiak mindig visszarettennek; ha a közös hadsereg embereinek befolyása előtt meghajolnak ; ha egy láthatlan kéz, melyre egy alkalommal Schwarcz Gyula képviselőtársam oly jellemzőn utalt, viszi a szerepet ; ha kormányunk a nélkül, hogy erejét megpróbálná, az ellenfélt mindig erősebbnek fogja tartani, mint a nemzetet és saját nemzeti akaratunkat : akkor csak addig fog befolyásunk tartani, mig azon körök akarják. Ha csak az^ lehet föladatunk, hogy mindig a lemondás legyen törekvésünk zárfala az alkotmányosság terén, akkor én ezt nagy politikai hibának tartom, mely magát megbőszülni és a monarchiát, ha meg nem változik, romba dönteni fogja. Meggyőződésem az, hogy ma már a trónokat szuronyokkal föntartani nem lehet, hogy a habsburg-lothringeni dynastia trónja addig áll fön, a mig azt alkotmányos népei fontartják. Ha, mitől én nem félek, bekövetkeznék oly