Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-142

142. országos Dlés márczias II. 1870. 47 lóban, ha lángba nem borult volna, a jogfolytonosság petrifieálva lett volna. Akkor igen sok társam és megyebeli barátom hozzájárulásával nevezetes összeg gyűlt össze még 1861-ben, mely mai napon már köznl 52,000 írtra rug, a mely összeg megyénknek mindig rendelkezésére fog állani. (Éljenzés bal felöl.) Kötelességemnek tartom ezt nem a magam, de megyém becsületéért itt e helyen kimondani. (Helyeslés bal felöl.) Jókai Mór: T. ház! A tegnapi fontenay-i nagy ütközet után, a melynél, — mint a história följegyzé, — az egyik fél azért nyerte, mert a másik vesztette a csatát; engedelmet kérek, hogy még élek, és talán még az is elő fog jönni beszédem folytában, ho.y bocsánatot kérek, hogy még magyar vagyok, Én örömmel üdvözlöm a t. miniszterelnök ur azon lépését, melylyel e kérdést a humanitárius térre viszi át. Én e teremben meglehetősen lemondtam már azon büszkeségről, melyet a nemzeti dicsőség és adott szó beváltása nyújtana; itt csnpán nyomorék emberekről van szó, kiknek a világban fel és alá hányattatását semmiféle rendezett állam meg nem tűri. Uraim! képviselő urak! A ki a honvéd-koldust nem ismeri, nem tudja mi a koldus! Más koldus is elég szcmoru látvány; de legalább a közönséges koldusnak megvan azon hite, hogy ezt az Isten igy rendelte : de a honvéd-koldusnak megvan azon tudata, hogy ezt a haza rendelte igy! (Ugy van! hal felől.)Bocsánatot kérek, hogy ismét a hazáról be- j szélek, (Fölkiáltások jobb felől: „Hon"-ról!) pedig í feltettem, hogy nem fogom tenni; nem vagyok eléggé hozzászokva — hiába, nehezen tudom megszokni a közös dualisticus hazaszereteti bigamiát. (Derültség.) Uraim! volt egy izben önkéntelenül rám mért kötelességem, s alkalmam azzal az egész csoporttal, melyet honvéd-koldusnak, bénának, nyomoréknak neveznek, igen közel érintkezésbe jönni, és azt mondhatom, hogy a mit valaha költő phantasiája teremtett, az azt mind meghazudtolta; tuJtesz az Hugó Viktor csodatanyáján, pedig az a XVI. században volt csak. Jönnek alakok, a melyeken elbámul az ember, hogy a sors iróniája, phantasiája ily nyomorékokat tud alkotni a teremtés remekéből. Jönnek emberek két-három sebbel homlokukon, kik e sebek folytán elvesztették eszöket, emlékező tehetségűket, s nem emlékeznek semmire, csak veszteségöknek nagy emlékére. Jönnek a mesebeli egyesültek, a vak, ki felhúzza magával a sántát a lépcsőn, hogy alamizsnát kérhessen; emberek, kiknek csak két ujjok maradt meg kezükön, hogy ezekkel fogadják el az alamizsna filléreit, és jönnek tisztes, őszbeborult alakok, kiknek kicsordul a köny szemőkből, midőn azt a szót kell kimondaniok: „köszönöm!" — és igy mindig alább — emberek, kiket fel kell keresni, mert nem tudnak kimozdulni szűk pincze-oduikból, hol a munkából kidőlve tanyáznak; gyermekek, árvák, magukat vigasztalni nem tudó nyomorultak, kérik tőle a meg nem adhatott kenyeret. És minő az egyenruhájuk ? Némelyiknek még van egy tisztességes öltönye, mert megtanulta a koplalást, mert máskép nem kap munkát, ha keres, alkalmazást; arról pedig persze nem tehet, hogy sokkal több az ember a világon, mint a számára való hely; a másiknak nyakában alig akad meg a rongy, némelyiknek van még egy emlék-öltönye, mely valaha megyei hajdú nyakából szakadt le, némelyik valóságos luxust űz a rongyokból, mindennap másféle rongyba látni öltözve, mert lakása nincs, a nyomorultat éjjel mindig kirabolják, és akkor egyik-másik szánakozó sziv uj madárijesztővé öltözteti fel. — Ez Magyarország gárdája. — Es még azok, kik eltitkolják, hogy éheznek! a kik nem mondják meg azt az utolsó perczig, és csak épen a hírlapokból olvassuk, hogy honvéd volt, ez volt neve, főbe lőtte magát; a másik még szerényebb is, bajtársainak nem akar temetési költségekkel alkalmatlanságot okozni: beleugrik a Dunába. — Uraim ! az egész világon, hol civilisált emberek vannak, az ilyenekről gondoskodni szokás. — Ha ezen rovatban, a honvédelmi miniszter rovatában nem lehet kitéve az, hogy a rokkant honvédek számára asylum emeltessék, ben kellene lennie a belügyminiszter rovatában, mindjárt ott, hol fel van véve az elmeháborodottak asyluma; épen azon jogon, melyen az elmeháborodottak számára az ország panaszos filléreiből oly sok kiadatik — pedig igen sok okos ember van, ki adózik arra, noha rá nem szorul - épen azon jogon megkövetelhető, hogy mindazon emberek, kik munkaképtelenek, kik nem birják kenyeröket megkeresni, azok az ország által ápoltassanak, akár mi által vesztették el munkaképességöket. És ne engedjük, hogy valamikor eszébe jusson egy béna honvédnek az őrültek házának kapuján zörgetni és azt mondani, hogy bocsássatok be: itt az én helyem. Uraim! két erősnek látszó érvet állítanak a mi határozati javaslatunkkal szembe: egyik az, hogy ha a bénákat segélyezni fogjuk, kik 1848ban a szabadságért küzdve, munkaképtelenekké váltak, akkor vagy meg fogjuk sérteni, vagy hasonló követelésre fogjuk ingerelni a másik nemzetiségi tábor bénáit és nyomorultjait. Uraim! e dologban, ha magamra maradok is, nekem saját önálló véleményem van. (Ralijuk!)