Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-142

142. országos Ülés márczius 11. 1870. 35 Domahidy Ferencz: T. képviselőház ! Nekem jutván a szerencse, a jelen határozati javaslat mellett elsőnek* szólhatni, helyzetem mégis nagyon kivételes, mert az átalános vita alkalmával—bár ezen határozati javaslat tárgyalása kezdetét most veszi,— a mellette szóló érveknek nagy része kimerittetett. Mert ugyanis azok után, a melyek t. barátaim Várady Gábor, Clementis Gábor és Ivánka Imre és többek által elmondattak, nekem támogatására nagyon kevés érv maradt, ismétlésekbe pedig esni nem akarván, az érvelésnek politikai oldalát mellőzni kivánom. Mellőzni kivánom továbbá az érvelésnek azon nemét is, mely csak a legkisebb mérvben is provocativ színezetben tűnhetnék föl : mert én ezen ügynek, fontosságához képest a túlsó oldalról is inkább barátokat akarok megnyerni, mintsem elleneseit még jobban elidegeníteni. Legyen szabad tehát nekem leginkább csak a szívhez szólanom. Hiszen a szerencsétlenek és nyomorral küzdök iránti segély és gondoskodás ha politikai okok által támogattatik is, mint — nézetem szerint — a jelen esetben, inkább a sziv ügye; és vannak esetek, még, a hol a számító ész egészen mást tanácsolna is, hol a természet legrégibb és legszigorúbb törvényei a kegyeletre, segélyre inkább fogékonyab szivsugallat követését hogyják helyben és erősitik meg. Tekintsék tehát azok, kiknek netán nézeteik egy vagy más politikai oknál fogva eltérők lennének, a jelen határozati javaslatot is ilyennek és kérjenek tanácsot egyedül sziveiktől, melyhez mi határozati javaslatunk által szólani kívántunk. Hiszem, t. ház, jelen határozati javaslat nem foglalkozik a politikával, mi abban nem kérünk rangot, a törvény által elismertetést; kérjük egyedül a munkaképtelen nyomorékoknak, elhaltak özvegyeinek s azok kiskorú árvainak segélyezését, s ez által a nemzet tett ígéretének beváltását. Az elismerést, mint Várady Gábor t. barátom beszédében igen szépen kifejtette, megadta a történelem, megadta azon emlékoszlop, melyet a hálás elismerés emelt a népek millióinak sziveiben, én csak azt teszem hozzá, hogy ezen emlékoszlop sokkal becsesebb és tartósabb, mint az idő viszontagságainak kitett bármely órczszobor; mert mig ezt egy földrengés, egy vihar ledöntheti, darabokra zúzhatja: addig amazt a kegyelet és hálás emlékezet mélyebben véste be az utókor szivébe, mint a művész vésője az oszlop oldalába vagy talapzatára, és mert — legyen szabad nekem az igen t. cultusminiszter urnák egyik alkalmi beszédében mondott igen szép szavait idéznem — „azon emlékoszlop a legtartósabb és daczol az idők viszontagságaival legtovább, melyet életében kiki nagy tettekkel emelt magának." Már pedig t. ház, ha az 184r8l9-ki honvédek múltjára a történelem távcsövén visszatekintünk, az emlékezet fáklyavilága fényt árasztván a küzdtérekre, hol csatáikat vívták, nagy tettek sora tűnik föl előttünk, fény- és dicsőségkoszoruzottan, és multjokat még a két nagy hatalom egyesülése által előidézett romjai között is fenséges emlékekkel látjuk elborítva. De ha a történelem távcsövét leteszszük ós az emlékezet fáklyavilágát kioltjuk, a távolba visszanéző szem előtt mindig sűrűbb köd keletkezik, s homályba borul a múlt, s előttünk fekszik a jelen, hol a múlt hőseinek egy része, kik mint délczeg fiatalok viták csatáikat, s ontották verőket imádott hazájukért, most mint nyomorék, béna, munkaképtelen aggok kétségbeesések között küzdenek az életnek rajok nézve szenvedésekkel teljes kintengerén. S vajmi sok azoknak száma, kiknek életereje ezen küzdés közben megtörvén, már eddig alámerültek, kikről többé gondoskodnunk nem kelletik. — A kik pedig a küzdelmet még folytatják, azon remény, sőt mondhatnám, hit lelkesíti s teszi képessé a további küzdelemre, hogy nem feltételezhetik azt, hogy azon nemzet, melynek szolgálatában lettek munkaképtelenekké, legalább agg napjaikról ne gondoskodnék, s azáltal ne gondoskodnék családjukról, melyet a közös szenvedés csatolván hozzájok, annyival kétszeresebben szeretnek. — A csatamezőn elvérzettek utolsó sóhaja volt: Éljen a haza! s átszellemülten és nyugodtan haltak meg, még azok is, kiknek halálát szeretett családtagok könyezték : mert biztosítva voltak a felől a nemzet ígérete által, hogy özvegyeikről és árváikról gondoskodva lesz. Az élők a győzelem kivívásáért kíméletlenül ontották verőket, s a diadal megnyerése után netán golyózűzta kezeiket s lábaikat kinok közt bár, de gond nélkül tartották az orvosok műtéte alá, tudatában annak, hogy felgyógyulásuk esetére, habár csonkák és bénák maradnak is, de agg napjaikról gondoskodva lesz. És mégis mily fájdalmasan kellé csalódniok! — pedig t. ház, a csalódás az emberi kebelnek egyik legkínosabb érzelme, s az annyival fokozottabb, minél nagyobb kegyelettel viseltetünk azok iránt, kik a csalódást eszközölték. És hol lehet ezen lépcsőzetnek magasabb foka, mint, ha e csalódás egy nemzet irányában történik ! Szabad legyen egy szomorú példát felhoznom. Volt egy ismerősöm, kinek barátságával is dicsekedtem, egy bátor vitéz katona, ki mint huszár főhadnagy, egy kémczirkálás alkalmával kisded csapatával a nagy köd miatt nagyon 5*