Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-148

148. országos ülés márczius 19. 1870. 147 eklezsiát kövessen, penetentiát tartson, zsákba öltözködve adjon elismerést a beamtereknek, kik a haza ellen működtek. Önök penziót merészelnek adni a hazaárulóknak, holott hivatásuk, hogy alkotmányos képviselői legyenek az országnak. Ez mit nekem nem lehet tennem, a mi lelkiismeretem ellen van; mert az én meggyőződésem szerint minden képviselőnek kötelessége a haza jövedelmeiről lelkiismeretesen intézkedni. Hanem ha valaki mégis elhiszi, hogy ez nem lelkiismereti, hanem politikai dolog, miért nem mondja ki ezen politikát? Lám a honvédeknél megmondták, hogy nem akarják megsérteni az ellenzéket; nem azokat, kik a honvédek ellen küzdöttek ! Mondják meg hát itt is a politikát, tán itt is a nemzetiségek állanak szemben, itt is a nemzetiségeket kell kímélni? Tán bizony azon nemzetiségek örömmel fizetik a beamtereket? Ezen politikai okokat hozzák elé és ne menjenek ki a házból, (ügy van! balról.) Azt mondják, hogy méltányossági politika. Nem szívesen teszem, de kénytelen vagyok fölhozni a magam példáját; mert előhoztak bennünket, kik a száműzetésből hazatértek. Méltányossági politika az, ha az, ki fiatalon ment ki, és haza jön elvénülve, elrongyolva, minden vagyonát elpusztítva találja s midőn 20 évi szenvedéseiért kárpótlást nem nyer, azt mondják neki: te hazafi vagy, nem követelhetsz semmit, m«-rt a mit tettél, hazafiság volt; de az méltányos és ismét hazafiu kötelesség nem kívánni : hazafiságot azoktól, kik 20 évig ellenünk fizetésért szolgáltak, ezeknek kell adni kárpótlást! Sokat mondhatnának azon száműzöttek, elmondhatnák, mit vesztettek! de soha sem panaszolkodtunk, fölszólitásokat, interpellátiókat nem terjesztettünk, és nem is volt ránk semmi figyelem; hisz ezt nem győzné az ország, mig az efféle kiadásoknak évről évre elő kell fordulni. Azért, t. ház, capituiáijunk, úgyis fölhoznak sok mindenféle eapitulátiót, fölhozzák a világosi capitulátiót is! De ón azt mondom, mi megtettük már a capitulátiót a honvédek kérdésében, és ez elég nagy dolog volt! hanem hogy a beamterek előtt kelljen capitnlálni évről évre, azok előtt kelljen manövrirozni és praesentálni évről évre, azt lelkiismeretemmel megegyeztethetőnek nem tartom s azért, mig élek, e javaslatot ei nem fogadhatom. (Helyeslés a halon.) Tisza Kálmán: T. képviselőház! Csak nagyon röviden fogok a szóban levő kérdés fölött nyilatkozni; nag3^on röviden annál inkább, mert ez nem első alkalom, hogy ezen kérdéshez a ház kebelében hozzászólanom lehetett. Legelsőben is nyilvánítom, miszerint a most tanácskozás alatt levő törvényjavaslatot még csak a részletes vita alapjául sem fogadhatom el. (Élénk helyeslés bal felölj és szorítkozni fogok egyedül arra, hogy elmondjam azon egy-két legfőbb indokolást, mi engem erre készt. (Halljuk!) Az egyik indok az. hogy, meggyőződésem, szerint már valahára végének kell lenni azon ujabb és ujabb áldozatoknak, melyeket akkor tőlünk az 1867-ki, — akkor azt hihettük, — bevégzett kiegyezkedés nevében követelnek. 1867-ben létre jött az egyesség, megállapitatott a quóta, megállapittatott az államadóssági járalék. Alig történt ez meg, jött a kívánság, hogy a nemzet ezen, miként a miniszter ur indokolásában monda, az államadóssággal rokon természetű terheket is ellválalja. En részemről az első percztől kezdve ellene voltam, és ellene vagyok ma is, mert én is azt tartom, hogy minden oly kötelezettségnek, — ha ugyan lett volna ilyen — eleget tettünk akkor, midőn elvállaltuk mindazon terheket, melyeket elválaltunk, és a méltányosság tekintetéből ugyan senki tőlünk többet nem kívánhat. Egyátalában a méltányosság az emberi kebelnek egyik legszebb tulajdona. Ha az egyes ember túlmegy e szemponton, ha a méltányosságot gyakorolni akarja még akkor is, midőn viszonyosság irányában nincs becsülendő erkölcsi szempontja, de a mely nemzet a méltányosság szavával magát oda nagyja vinni, hogy mindig ujabb és ujabb terheket — és miként ki fogom fejezni — ujabb és ujabb megalázásokat vegyen magára akkor is, midőn semmi viszonzásra nem talál: azon nemzet egy szerencsétlen, egy oly politikát követ, melynek jó eredménye lehetetlen. {Helyeslés bal felől.) De nem is tudom, hogy mi más szempontból lehet tőlünk követelni, hogy azon központi kormány közegeinek szavazzunk meg nyugdijakat, mely központi kormánynak egész élete alatt föladata csak egy volt : megsemmisíteni Magyarországot. (Igaz ! bal felől.) Ha a kiegyezkedés perczében mondatott volna, hogy lássuk el mindazokat, kik ezen ujabb változások nyomán 1849 óta hivatalaikat vesztették, vagy elnyomorodtak, nem kérdezve, hogy melyik táborban szolgáltak legyen, ezt igen is lehetne indokolni. Keserűen esnék még akkor is, gondoskodni azokról, kik hazánk vesztére törtek; de akkor mégis lehetne a méltányossági szemjíontra hivatkozni. De nem lehet arra hivatkozni akkor, midőn most a legközelebbi napokban is a legszerényebb korlátok közt kívántunk gondoskodni azokról, kik életöket az ország javáért tették koczkára, és ezt megtagadta a képviselőház : akkor nem lehet semminemű méltányosság, semminemű kiengesztelődés nevében követelni, hogy azoknak pedig nyugdijakat adjunk, kiknek egyedüli és általok igen hiven követett rendel19*