Képviselőházi napló, 1869. VII. kötet • 1870. márczius 10–ápril 7.

Ülésnapok - 1869-148

144 14-E. országos illés márczius 19 1870. mészeti ösztöne után a veszedelemtől igyekszik magát megóvni és az elől elbújni. Ismerek egy irtózatosan megcsonkított és megbénított hon­védtisztet, ki minden foglalkozásra képtelen, ki midőn egyszer mindenkorra 100 frtnyi kegye­lempénzét megkapta, — pedig megjegyzem a jobb oldal hive, vagyis a békés kiegyezés ba­rátja — ezen keserű szavakra fakadt: ha tudnám, hogy fiam erében egy csepp vér volna, mely egy ily háládatlan haza iránt föl tudna buzdulni, azt is ki ereszteném belőle. Az ilyen s ehhez hasonló eseteket figyelmébe ajánlom a kor­mánynak. Ha a t. ház által azon áta'ános nyugdíjazás elfogadtatnék, megsemmisülésünk magvát szórnók el azon depravatió által, mely már is elkezdette megmételyezni azon fiatal sarjadék gondolkozás­módját és érzületét, (Igazi ugy van! bal felől.) mely hivatva van a hazáért sorompóba lépni ama napokban, melyekről a szent irás mondja: „bi­zony, bizony nem szeretem azokat!" És hogy azok eljöhetnek, az oly aggasztó sejtelem, mely minden gondolkodni tudó hazafi keblére li­dérczként nehezedik. Mennyivel helyesebben fogta fel az osztrák kormány feladatát, midőn a vilá­gosvári catasztrofa után irtóvadászatot rende­zett mindazok ellen, kik a 48-as alkotmányt előállították s annak védelmében részt vettek : megfosztotta hivatalaiktól mindazokat, kiken a legkisebb szaga érzett a compromissiónak, ő büntette ellenségeit, és jutalmazta hiveit, s hogy magának biztosithassa hűségöket bizonyos es­hetőségekre, azoknak nyugdíjazását meggondo­latlan kormányunktól kialkudta. Szerencsétlen­sége az a nemzetnek, hogy az absolut hatalmak eljárásain okulni nem tudott; vészt hozó az, hogy kormányunk a békés kiegyezés feletti alkudozás alkalmával a haza védői nyugdíjazásával nem gondolt; még vészthozóbb és nagyobb szerencsét­lenség at, hogy még ezen igen t. képviselő ház­ban is sokan találkoznak olyanok, kik magukat azon reményben ringatják, hogy azon sziklarepe­dés, azon árok, melyet köztünk és Ausztria kö­zött százados bajok is viszályok árja oly mélyre mosott, midőn abba sarkalatos jogainkat , a nemzet dicsőségét, a nemzet becsületét begázoltuk, be vau temetve és az szépen el fog egyen get­tetni az által, hogy a haza főellenségei nyug­díjaztatnak . és hogy többé Magyarország és Ausztria között egyéb választó vonal nem lesz, mint a Lajta vize. Boldogok a kik hisznek! Én azon szeren­csétlen ember vagyok, ki azt hiszem, misze­rint azon mélységet gyúlékony anyaggal tömtük be, (Ugy van, bal felől.) és azt hiszem, hogy az az európai conglomeralt socialisés politikai vi­szályok által ^készülődő vulkán, abból elég lesz egy szikra, hogy azt felgyújtsa, és a tömés semmivé, hamuvá váljék ; akkor, uraim, száz Cur­tius önfeláldozásával sem fog az többé be­záródni. Jól ismerem azon érveket, melyek a nyug­díjazás mellett felhozatnak. (HaíljuTc!) Azt mond­ják némelyek, meg kell különböztetni a magán polgári bűnöket, melyek elvontan mindenütt és minden időben a társadalom elleni bűnök, azon politikai vétségektől, melyek a fenálló rendszer elleni politikai különböző meggyőződés és véle­mény kifolyásai, s melyeket a siker vagy sike­retlenség tesz dicső vagy bűnös tettekké. Töké­letesen ezen értelemben vagyok én is; de vajon megbocsátható-e az egy hazáját szerető polgár­nak, hogy különböző politikai véleménye és meg­győződése miatt a haza ellen támadókkal ke­zet fogjon, haragból, irigységből azért, mert ő másként hitte előmozdíthatni a haza bol­dogságát, segédkezet nyújtson az absolut ha­talomnak, mely czélul tűzte ki: nemzetünket az európai élő családok lajstromájából kitö­rülni. Mi testvérek vagyunk, egymással viszály­ban élünk, szülőinket nem szeretjük, azok iránt idegenkedünk ; de azért, ha azokat rabló vagy gyilkos megtámadná: vajon feledve a vi­szályt, nem rohannánk-e szülőink megmentésére % Én, t. ház, nyugdíjra érdemeseknek csak azokat tartom, kik 1867-től kedve, midőn al­kotmányos kormányunk átvette a kormányzatot, alkalmaztattak, a t. ház és a nemzet beleegye­zésével vagy elnézésével — és a nyugdíjazásra szükségelt éveket számítom egyedül 1867-től. Első Napóleon, midőn császár lett; egy hí­zelgőnek, ki családfáját felvitte egész Ádámig; azt mondta: „Az én családom 18-ik brumiéretől kezdődik." A mi uj életünk 1867. június­ban kezdődik. Bár a t. kormány azt hiszi, hogy mi a 48-iki alapon állunk, én azon véleményben va­gyok, hogy 1867-ig nem a mienk volt a kor­szak, hanem az osztrák absolutismusé. Adná Isten, hogy azon alapon volnánk, mint azon sardiniai király, ki azt mondta 1815-ben: „Én mindeddig álmot aludtam," és mindent visszaál­lított azon állapotba, melyben elhagyta orszá­gát azelőtt 20 évvel, midőn abból Bonaparte köztársaságot alakított. Mi ezt nem tehetjük; ha tehetünk is valamit, csak azt tehetjük, hogy a honvédtiszteket, kik a közös hadseregnél vol­tak beosztva, vissza tesszük azon rangba, mely­ben őket a forradalom találta. Miért nem al­kalmazta kormányunk a nyugdijazandókra is azon eljárást, melyet a tisztekre nézve igazsá­gosnak látott? T. ház! Nagyon sajnálom azokat, a kik azt sem hiszik, hogy most már nyugodtan élvez-

Next

/
Thumbnails
Contents