Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-140

140. országos llés márczius 9. 1870. 385 midőn azon álláspontot, hogy a 48—49-ki honvédeknek nem megjutalmazása, de rokkantakról, Özvegyekről és árvákról való gondoskodás megtagadtassák, kell védelmeznie, mert, ha nem érezné a helyzet nehéz voltát, ismerve fényes tehetségeit, meg vagyok róla győződve, nem fogott volna 1867-ben épugy mint ma, csakhogy valami tetszetősét mondhasson, oly argumentatióhoz folyamodni, mely hogy nem áll, maga legjobban tudja. 1867-ben ugyanis azon beszédében, a melyből maga méltóztatott tegnap idézeteket tenni, azt mondta a miniszterelnök ur, hogy nem helyeselheti az akkor általam előterjesztett indítványt az időre nézve sem, mert azt lehetne gondolni, hogy nem volt az indítványnak más czélja, minthogy ö fölségeik nagyszerű kegyadományának hatását megsemmisítse. Ezen argumentatióhoz volt kénytelen folyamodni, pedig igen jól tudta, hogy az indítvány a kegyadománynak adása előtt legalább 10 nappal szándékoltatott megtétetni, s általam elvbarátaim megbízásából vele közöltetvén, az ő kérésére tőrtént annak elnapolása; tehát tudta, hogy akkor szándékoltatott előterjesztetni, mikor a kegyadományról még csak sejtelmünk sem lehetett, és így nem foroghatott fon azon szándék: azon kegyadomány hatását elzsibbasztani, de nem birván más érvvel, ehhez is kénytelen volt folyamodni. (Tetszés bál felől.) Ép ugy van most. A t. miniszterelnök ur, — kiről nem szabad föltennem, hogy a határozati javaslatot ne olvasta volna, mielőtt hozzászólt, — ép oly jól tudja, mint mi, hogy abban nincs tábornokok ós tisztek jutalmazásáról ós nyugdíjazásáról szó, és mégis más argumentumnak hiányában kénytelen volt ahhoz folyamodni, hogy megintsen bennünket, hogy ha mi jutalmakat és nyugdijat kérünk : akkor ezt vagy amazt fogják rólunk gondolni. Különben, miután a t. miniszter ur 1867ben tartott beszédének egy igen fontos és tetemes részét a tegnapi napon fölolvasta és ismételten kinyilatkoztatta, hogy azon nézeteket ma is magáénak vallja, (Andrásy közbeszól: Igaz!) följogosítva érzem magamat, hogy azok iránt is tegyek néhány észrevételt. (Halljuk!) Mellőzve azt, a mit az imént érintettem, az igen t. miniszterelnök ur azt mondotta: hogy nagy különbség van a közt, ha ő felségeik adnak a volt honvédek rokkantjai, árvái és özvegyei részére, és nagy különbség van abban, ha ezt az országgyűlés teszi. Azt monda továbbá, hogy akkor fog az országgyűlés emelkedhetni azon magaslatra, a melyen ő felségeik állnak, ha azokról fog gondoskodni, kik azon szomorú napokban Magyarország ellen küzdöttek. Továbbá tagadta ,KÉPV. H. KAPLÓ 18

II- VI, azt, hogy itt a nemzeti becsület kérdése forogna szóban, és fölhozta annak bizonyítékául, hogy az 1861-ki föliratban e kérdés nem is említtetik ; nem lehet tehát, hogy ez a nemzeti becsület kérdése legyen, és végül figyelmeztetett bennünket arra, — és miután a tegnapi napon is magáévá tette akkori nézetét — azt hiszem — figyelmeztetni akart bennünket most is, hogy vigyázzunk, mert majd azon tan hirdetőivé válhatunk önkénytelenül is, mely azt tanítja, hogy a népekeket kiengesztelni,népek sziveit megnyerni nem lehet és hogy a trónnak egyetlen egy oszlopa van: a fegyveres hatalom. A legelsőre nézve, miszerint egészen más az, ha ő felségeik tesznek valamit a volt honvédekért, és egészen más, ha az országgyűlés ^tesz, tökéletesen igaza van. Elismerem, hogy ő felségeik részéről e tény eclatans, fényes jele volt annak, hogy felülemelkedve a legtermészetesebb emberi gyengeségen, tettleg be akarták bizonyítani azt, hogy kiegyenlittettek a múltnak bajai, komolyan veszik; de midőn ez az ő részökről ily nagyszerű tény volt, a különbség az ő tényök és az országgyűlésé közt az, hogy ez az országgyűlés részéről egyszerű kötelesség. (Bal felől helyeslés.) Különben azt illetőleg, hogy ha azon magaslatra akarunk emelkedni, melyen ő felségeik akkor álltak, minekünk azokról kell gondoskodnunk, kik ama gyászos napokban ellenünk küzdöttek. Hivatkozom magára a miniszterelnök úrra: hiszen 3 év óta mit teszünk inkább, mint épen azt: vajon nem fizetjük-e mi nem csak kegyadományait, de nyugdijait is azoknak, kik akkor ellenünk harczoltak? vajon nem elvállaltuk-e tetemes részét azon államadósságoknak, melyeknek legnagyobb része azért csináltatott, hogy bennünket elayomjanak. (Élénk helyeslés bal felől.) Már az kétségtelen dolog, t. ház, hogy e tekintetben mi hátra egyátalán nem maradtunk, és ha akkor, midőn azok számára, kik ellenünk harczoltak, nyugdijt fizetünk, azok részére, kik mellettünk harczoltak, nem nyugdijt, hanem csak azt kérjük

t hogy nyomorultjaik, özvegyeik és árváik láttassanak el, (Bal felől helyeslés.) akkor valóban nem a szerénytelenség vagy túlkövetelésnek adjuk jelét, hanem adjuk a magyar nemzet egy régi ismeretes, a politikában nem nagyon hasznos, sőt gyakran nevetségessé vált tulajdonának : a nagylelkűségnek. (Élénk helyeslés bal felől.) Mi azon kérdést illeti, becsületbeli kérdés-e ez, vagy nem ? azon argumentummal felelek, hogy nem lehet becsületbeli kérdés, mert ez az 1861-ki föliratban nem mondatott, — legfőíebb csodálkoznom lehet. Én az 1861. föliratot, bár nem egyez is mindenben meg nézeteimmel, igen szép, remek és nagybecsű műnek tartom, 4.9