Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-139

139. országos ülés márczius 8. 1870. 3 57 a fegyverzés, a harczi terrorismus már nem is divatczikk többé, hanem mindennapi dolggá vált és némely kormányoknál úgyszólván kenyérkeresetté, modus vivendivé vált. Vagy mindenről le kell tehát mondanunk, csendesen, tétlenül megvonulnunk az ősi fészekben, és szabad folyást engednünk az események áradatának, bevárva, a mi történni fog, vagy pedig, miután ez nem lehetséges, szerveznünk kell a magyar hadsereget a törvény és a hadászat igényeinek megfelelőleg. Ne legyen, t. ház, a magyar honvédsereg egy pária a közös hadsereg mellett, ne legyen olyan, melynek a felszerelés és felfegyverzés hiányai miatt a közös hadsereg gyámolitása, támogatása nélkül, — ha most hírtelen háború ütne ki,—még egy csatát sem szabadna megnyeinie; sőt még azon reményt sem szabad táplálnia, hogy megvédhesse e haza földét és megvédhesse a trónt és királyt, ha ezeket veszély fenyegetné. Arra kérem a t. honvédelmi miniszter urat, hasson oda, hogy a magyar honvédsereg ugy a hadászat, mint az ütköző képesség, átalában pedig a törvény rendeletének megfelelőleg szerveztessék. (Helyeslés a bal oldalon.) A mi már most, tisztelt képviselőház, azon határozati javaslatot illeti, a melyet Ivánka Imre, Clementis Gábor és többi elvtársainkkal az 1848-49 önvédelmi harczban részt vett honvédek nyugdíjazása, özvegyeik, árváik gyámolitása érdekéből a t. ház elé terjeszteni szerencsénk volt, nem kívánom e tárgynál a hazafiúi érzelem húrjait érinteni, mert azt hiszem, hogy e tekintetben közöttünk csak egy érzelem uralkodhatik; a capacitatio más eszközeihez sem kívánok nyúlni, mert azt hiszem, t. képviselőház, hogy nincs, vagy alig lehet valaki közöttünk, a ki ezen határozati javaslatban kifejezett kívánságunk jogosultságáról ép ugy ne volna meggyőződve, mint például én, —- vagy pedig azon határozati javaslatot aláirt többi társaim. Nincs s nem lehet közöttünk e tárgyban pártkülönbség, nincs, nem lehet elvi eltérés. Az eltérés csupán a módozatokra nézve lehet és tán van is, és én csakis ezen szempontból kívánok szólani, hogy a házban e tárgyra nézve történteket néhány szóval megvilágítsam azok előtt, a kiknek emlékezetében ezek talán elmosódtak volna. (Halljuk!j 1867-ben márcziusban Markos István és több képviselőtársam egy törvényjavaslatot nyújtottak be a házhoz; azon évi június hóban Tisza Kálmán t. barátom egy határozati javaslatot terjesztett a képviselőház elé. Mindkét javaslatnak czélja az volt, hogy az 1848— 9-diki önvédelmi harczban résztvett honvédség a ház hálás elismerésében részesittessék, a rokkantak nyugdíjaztassanak, az özvegyek és árvák segélyeztessenek. Az azon évi június 21-én történt tárgyalás alkalmával mindkét javaslat elvettetett. A „pro et eontra" fölhozott érvekre nem kívánok viszszatérni, csak örömmel constatálom azt, hogy néhány hóval későbben azon év november havában a képviselőház által kimondatott, habár csak incidentaliter, de mégis kimondatott, hogy a 48 — 49-ki honvédsereg érdemessé tette magát a haza hálájára és gondoskodására. Az erkölcsi elismerés tehát, habár nem is az óhajtott módon, habár nem is az ügy szentségének megfelelő ünnepélyességgel, de mégis megtörtént, legalább részben, és ha ez egyátalában nem történt volna is, én ezért nem fogtam volna szót emelni, mert az erkölcsi elismerés jóval korábban és sokkal nagyobb mérvben megtörtént akkor, midőn a történelem a tényeket följegyezte, mely tények örökké élni fognak a népek emlékezetében. (Éljenzés.) Igaz, hogy nagy becset fogtam volna tulajdonítani annak, ha a képviselőház ezen elismerése nem csupán jegyzőkönyveinkben, hanem egyszersmind törvénykönyvünkben is helyt foglalt volna, és én nem mondok le azon reményről, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni. (Ugy van! bal felől.) Azonban engedje meg a t. képviselőház, hog}

7 daczára azon mély tiszteletnek, melylyel a törvényhozás hatalma, a törvényhozás méltósága iránt viseltetem, hogy kimondjam, miszerint van előttem az ez utoni elismerésnél egy becsesebb, értem azon elismerést, melyet a történelem ír. azon emlékoszlopot, melyet a hálás elismerés állit a népek millióinak szivében. Ezen elismerés, ezen emlékoszlop nemzedékről nemzedékre száll át a hálás, kegyeletes utódok birtokába. Ezen történelem megmásithatlan, meghamisíthatlan; ezen emlékoszlop daczolni fog az idők viharaival. (Helyeslés.) A miért én fölszólalok, t. ház, az tisztán anyagi kérdés. Az 1848—49-ki önvédelmi harczban rósztvett honvédek nyugdíjazásáról, özvegyeiknek és árváiknak segélyezéséről gondoskodnunk kell. Ezen kötelességet, mely épen ugy emberbaráti, mint honpolgári kötelesség, nem szabad magunktól elodáznunk, sőt, nézetem szerint, nem is lehet, mert e kötelesség, az adott ígéretek nyomán, immár becsületivé is vált. A kérdés, nézetem szerint, csupán a „miképen" körül foroghat, és ezen „mikéntre" az általunk beadott határozati javaslat tiszta feleletet ad. Ez alkalommal engedje meg nekem a t. ház, hogy az 1867-ki vita alkalmával a miniszterelnök ur által mondott beszédből egy rövid