Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-135

264 135. orszájos Ölés máratiiw 3. 1870. vénykönyvre is alkalmasint még évekig kellend várni. Es valóban azon gondolat ébred bennünk: nem volna-e czélszerübb a régi táblabírói világ gyakorlatát követni, hogy országos bizottságokra biznók a törvénykönyvnek kidolgozását, miután azt látjuk, hogy parlamentaris minisztériumunk alatt azok el nem készülnek. (Helyeslés a szélső hál oldahn.) Elmondottam azt, a mit a eodificatió terén a nemzet a miniszter úrtól várt, és mit eddig nem teljesített; átmegyek most arra, mit e téren cselekedni méltóztatott. Itt legelső helyen találkozom a perrendtartással. Nem levén régi idő óta gyakorló ügyvéd, és nem levén biró, nem tartom magamat illetékesnek, hogy annak egyes részleteit latra vessem, hanem hivatkozni fogok nem csak a köztudomásra, hanem hivatkozni fogok oly tekintélyre, ki ellen a t. miniszter ur maga sem fog — remélem — kifogást tenni. (Halljuk!) Ezen perrendtartás sem az ügyvédek, sem a bírák várakozását ki nem elégítette; az nem felel meg az igazságszolgáltatás gyorsításának és egyszerűsítésének. Átlátta ezt minden ember, átlátta maga a legfelsőbb Ítélőszék; mert ugy tudom, hogy a perrendtartás életbeléptetését követő 3-ik hónapban, múlt évi septemberben, a semmitőszék már figyelmeztette a t. miniszter urat mindazon fogyatkozásokra, mindazon hibákra, melyek a perrendtartásban előfordulnak, és a miniszter ur maga sem vonakodott elismerni azokat, és ha mégis nem hajlott a semmitőszék azon kérelmére, hogy ezen hibák helyreüttessenek, tette azért, mert — úgymond -- „tekintetbe kell venni azt, hogy a módositás, mely a törvény hatályba lépte után ily rövid idő alatt tétetnék, az elhamarkodás vádját zúdíthatná az elmúlt országgyűlés ellen, mely az annyi kézen átment javaslatot részletes vita nélkül fogadta el, s a közbizalmat rendítené meg az egész törvény ellen, melylyel az nem egy oldalról találkozott." A t. miniszter ur tehát a képviselőház és illetőleg az országgyűlés hírnevének kímélése tekintetéből nem vette foganatba a perrendtartás átvizsgálását. Es mi lett annak következése % az, hogy a perek, a melyek eddig is már nagy számmal összehalmozódtak, a felebbviteli és legfőbb törvényszékeknél oly számra felnövekedtek, hogy ez által az igazságszolgáltatásra a legnagyobb hátrány háramlik. És e részben ismét hivatkozni fogok oly adatokra, melyeket — ugy hiszem a t. miniszter ur ismer, — mert hivatalos adatok, így az 1869. évi deez. 31-én a semmitőszéknél 935 db. maradt hátra, a legfőbb itélőszéknél pedig 6931, közel tehát a 7000-hez. A királyi táblánál pedig 13,088. En nem tulajdonítom csupán a perrendtartásnak ezen ügyek összehalmozódását, korántsem, hanem azt kérdem én a t. miniszter úrtól: hogy ha azt tapasztalta — pedig tapasztalnia kellett — hogy a perek annyira összegyűlnek a legfőbb és fölebbviteli törvényszékeknél, miért nem emlékezett meg a t. miniszter ur a képviselőház azon határozatáról, miszerint a curiát, a királyi táblát átalakítsa? Miért nem nevezett ki idején annyi bírót, hogy azon pereket idején átnézhették és elintézhették volna ? Én ugy hiszem, hogy a miniszter ur ezen újjászervezéshez csak a múlt év őszén látott, és akkor sem nevezett ki annyi tagot sem a királyi táblához, sem a legíőbb törvényszékhez, sem a semmitőszékhez, hogy azok vállvetett, megerőltetett munka mellett is a reájok várakozó teendőket elvégezhessék. Es mit látunk t. ház! a t. igazságügyminiszter ur, a ki oly nagyon fontosnak tartotta azon perrendtartást, hogy annak elfogadását tömegesen, en bloc követelte ezen képviselőháztól, azt irja már röviden néhány hónap után, hogy azért nem akarja uj vizsgálat, uj átnézés alá venni ezen perrendtartást, melynek hiányosságát maga is elismerte, mert „tekintetbe kell venni azt, hogy ez uj perrendtartás a szóbeliség alapján már munkába vétetett és reménye van azt a jövő év végén a ház elé terjeszteni." Alig lépett tehát életbe ezen perrendtartás és már is újról kell gondoskodni a szóbeliség alapján. Ez azonban, t. ház, legfölebb a codificatióban — hogy más kifejezéssel ne éljek — egy kis járatlanságot tanusit. De a mi azt illeti, hogy a törvénykönyvek el nem készültek, azt i én egyenesen mulasztásnak nevezem. Azt elismerem, hogy a miniszter ur fáradhatlanul munkás ember, de azt nem látom, hogy a személyeket kellően megválasztaná, és a törvénykészitő osztályba sem választott annyi egyént, a menynyi szükséges, hogy a várakozásnak minden erőmegfeszítéssel is megfelelhessen. Maga a miniszter ur is azt mondotta, hogy a törvénykészitő osztály három személyből áll. Nem csoda tehát uraim! hogy három ember annyi munkát nem bírhat meg; pedig ezen ház kétségen kívül megszavazza vala a t. miniszter urnák költségét, ha nem három, hanem ötször annyi személy számára kér is, és előadja, hogy arra a törvénykészités müvének mulhatlan szüksége van. (Helyeslés a szélső bal felölj A mit ezen kivül a miniszter ur három évi munkásságából láttunk: az volt a katonai törvény ; az volt az úgynevezett honosítási tör| vényjavaslat, melyeket azonban — maga is elismervén azoknak hiányosságát — visszavett, de a melyek, mint az előbbiek, csak azt mutat-