Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.
Ülésnapok - 1869-130
138 130. országos iiiés február 25. 1870. Bátor leszek kimondani, t. ház, hogy valláskülönbség nélkül a vallástanítás módja az oka az oktatásügy előre nem haladhatásának. A XXXVHI. t. ez. 52-ik §-a, melyben a tanórák számának minimuma és maximuma a tanulókra nézve azon világos kijelentéssel van meghatározva, hogy beleértetik abba a hit- és erkölcstan is : nem vonatkozik eléggé a íelekezeti iskolákról szóló §§-ra. Az 57-ik §. mondja: „A községi elemi népiskolákba minden bitfelekezet gyermekei járhatván, hiveik hit- és erkölcstani oktatásáról az illető hitfelekezetek tartoznak gondoskodni. E vallásoktatásnak a közös iskolai órákon kivül és szintén nyilvánosan kell tartatni." Ha visszatekintünk oktatásügyünk eddigi állására, azt látjuk, hogy legnagyobb részben kivétel nélkül minden felekezet szorítkozott a vallás és azzal szoros összefüggésben levő tantárgyakra, majdnem minden idejét azok vették eddig igénybe. Egyetlen felekezet részéről sem értesültem oly indítványról, mely e részben bármely üdvös intézkedést vett volna ezélba; pedig ez nem ütköznék dogmába, hanem csak vonatkoznék az elavult, irályilag is elavult előadásra s legfeljebb szükségtelenül áradozó előadásra, mely tankönyveknek reformálása minden felekezetnek saját maga iránt is főkötelessége, mert ha érdektelenség uralkodik a népoktatás iránt, azt hiszem, ezen érdektelenséget, sőt közönyt hozzám hasonló pályán levő képviselőtársaim tapasztalhatták épen a vallásos téren is, a mi pedig az ily tankönyveknek tulaj donitható. Ha az e téreni reformálástól továbbra is tartózkodnak a felekezetek, a menynyiben a törvény által szabályozott tanrenddel jönnek összeütközésbe: utoljára vagy kényszeritett reformra lesznek utalva, vagy azt idézik elő, hogy a törvényhozás által ki fog mondatni, miszerint a községi iskolában a vallástanítás nem kötelezett tantárgy, mint ez épen most Angliában van szőnyegen. En tehát nem kívánom azt, mit nem kívánhatok a közoktatási miniszter úrtól, hogy ezen baj orvoslását gyökeresen talán saját beavatkozása által, mire jogosítva nincs, vigye keresztül ; én csak annyit kérek a miniszter úrtól, méltóztassék a törvénynek ezen 52-dik §-ára oly figyelemmel lenni, a milyet, hiszem, különös kötelességévé tesz a törvény utolsó §-a, mely a tőrvény végrehajtásával bizza meg s az állam érdeke. A lélek ám maradjon a hitfelekezeteké, azt hiszem, a test az államé. Ha egyéb szempontból nem, orthopaediaiból méltóztassék az óraszám megtartására ügyeltetni, mert nem csak tanult, de testileg is ép nemzedékre van szüksége a hazának. Nem akarok paedagogiai értekezést tartani, csupán e szempontra is kívánom felhívni miniszter ur figyelmét, mely a cultur-államokban, melyekre r ugy szeretünk hivatkozni, épen napirenden van. Es én azt hiszem, nálunk, a hol még ezen egyenes főczél mellett egy más nagy czél is elérhető, meg fogja érdemelni a t. miniszter ur figyelmét; s akkor a 25 órából, melyből most néhol a 15—20 órát igénybe vevő vallás előadása korlátoztatnék, azért elegendő idő maradna, mely alatt értelmesen a vallást is elő lehetne adni; hiszem, sok akadály el lesz ez által hárítva, melyeknek fejtegetésétől gondolom, fölment a t. miniszter ur és a t. ház. E tekintetben szeretném, ha a tanfelügyelők lelkiismeretesek lennének a jövőre, a mennyiben tőlök telik, ellenőriznék ezen iskolai óraszám felhasználását. Én hiszem, hogy ezen az utón mindenüvé bevihető azon tanterv, mely ellen senkinek sem volt kifogása, s ezen terv bevitele rövid időn emelni fogja a tanügyet. T. ház! miután látom, hogy ezen dolog fejtegetése nem olyan, mely egyátalában mulatságos volna : szívesen befejezem tehát, és szívesen elhagyom, a mit még szerettem volna elmondani; elhagyom, mert eddig is érintettem talán olyanokat, melyek kellemetlenül hatottak némelyekre s kénytelen volnék még olyanokat mondani ezentúl, a melyek még kellemetlenebbül érintenének némelyeket s csak egy megjegyzésre veszek magamnak bátorságot. Eészemröl a legszomoritóbb bizonyos adat valóságát többre becsülöm, a talán végnélkül boldogító bizonytalanságnál. De akkor, mikor t. barátom Sehwarcz Gyula lelkiismeretes utánjárással kiderített egy adatot, nevezetesen azt, hogy még Magyarországban 5000 község volna, melyben nincs semmiféle népiskola s utána zengte azt az egész ország, elfogadta a miniszter, elfogadta mindenki, s keresztüljárta még a külföldi sajtót is: nem tarthattam s most sem tarthatom ily bizonyosnak. Fontoljuk meg ezen állitásnak valóságát. Megengedem, hogy 5000 községnek vagy falunak nincs Magj^arországon semmiféle iskolája, de bocsásson meg nekem mind t. barátom, mind mindenki, a ki ezen számot kifogás-nélkülinek találja, hogy kétségbe vonom ezen ily módon felállított statistikai adatot azért, mert ezt az 5000 számot akkor fogadnám el csak. hogyha nevelésügyünk legfejlettebb korában ezen 5000 helységre ugyanannyi iskolát számithatnék. Azt hiszem, t. ház, hogy e véleményben itt köztünk senki sincs, mert ezen helységeknek nevezett legtöbbször majorságok s puszták egymáshozi közelségöknél fogva akkor is négyen-öten fognak egy iskolát fentartani, addig bármi borzasztónak tessék, bármi borzasztóan gyönyörű is az ily adatnak hatása, én magunkat sem ijeszteni, sem állapotunkat siralmasabban rajzolni, mint a milyen az valóban, sem
