Képviselőházi napló, 1869. V. kötet • 1870. január 27–február 17.
Ülésnapok - 1869-120
120. országos Bíés február 14. 1870. 331 főtiszteivel, vezetőivel; ezen, habár mindig elismerem, nem törvénytelen, de kivételes eljárás és az erre kiadott tetemes összegek tökéletesen felesleges költséggé válnak. Elmondatott, t. ház, hogy századok különböző viszonyokat, különbözőn fejlett törvényeket állítottak elő, s a rögtöni átváltoztatást lehetlenné tették. Magánértesülést a képviselő ház elé hozni, felfogásom szerint soha uem lehet, nem is akarok; de meg vagyok róla győződve, hogy sokan vannak e házban, ha csak egy pár évre visszafordulunk is, kiknek meg kell vallani ok, hogy bizony az erdélyi dolgok nem azon fejlődésnek mentek, melyről hajdanában mindnyájan álmodoztunk. A mi a víz sima tükre alatt rejlő vihart illeti, bocsásson meg nekem a t. kormány, midőn kijelentem, hogy nem akarok ugyan egyes személyek eljárására vonatkozni, ha ugyanakkor azon meggyőződésemet vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ha a felszín alatt netalán még van lappangó vihar, ezért legnagyobb felelősség terhe épen őket, épen a kormányt, az ő kétkedő, tapogatódzó eljárásukat éri. Régen le volna ezen vihar csillapulva, bár megengedem, hogy imittamott talán egy-egy perezre tulcsapott volna az ár sekély partjain, régen el volna felejtve még az is, hogy vihar létezett, ha a honegységet a kormányzat átvételekor rögtön tényleg életbe léptette volna a magyar kir. minisztérium. E tekintetben egyszerűen csak arra utalok, mi köztudomású dolog, t. ház, hogy az úgynevezett partium a Szilágyság minden törvényeire, minden viszonyaira nézve sokkal közelebb állott Erdélyhez mint Magyarországhoz. A Szilágyságot rögtön átvette a magyar kormány a kormányzattal együtt, e terület azonnal Magyarországgá vált, és kérdem a t. házban jelenlevő ottani képviselőket, kik velem együtt értesülve vannak, hol csapott át az ár ; hol támadt az a rettenetes nagy veszedelem a Szilágyságban? a melytől való félelem miatt hazánknak egy nagy részét még mindig a csecsemő járszalagán vezetik. Tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a kormán}^ óhajtja e szegény országrész nagykoruságát ; de annyi mindent óhajtottunk már, t. ház és oly régen óhajtjuk ezen dolgokat, hogy ha ez igy, ily csigaléptekkel fog menni, félő, hogy eltemetik a csecsemőt tulgondos dajkái, mielőtt az még nagykorúvá lehetett volna. Hiszen tudok, t. ház, eseteket, de privát eseteket nem akarok felhozni, mikor a kormányban tekintélyes szerepet viselő egyének nyilatkoztak némely dolgok ellen, és pedig nem óhajtást, de positiv kívánalmakat fejeztek ki teljes öszhangzásban az országos közvéleménynyel; és mégis ezen kívánalmak ellenére történtek oly dolgok, a melyek valóban a legegyszerűbb politikai morálba ütköznek. Alkalmaztattak oly egyének, a kiknek alkalmazásánál nem juthat egyéb eszébe a vérző szívű hazafinak, mint hogy Erdélyben egy sötét oázist akar föntartaui magának a magyar kormány hatáskörén kivül álló valamely titkos nagy hatalom, azért, hogy a reactio esetében lábát ez oázison legelőször Erdélyben vethesse meg. Meg vagyok, t. ház, győződve, amint mondám, hogy a kormány őszinte óhajtása, Erdélyt végre szorosan zárni az anyaország epedő kebelére; de összetett kezekkel kérem a t. belügyminiszter urat, meg ne álljon még tovább ezen az óhajtás meddő terén, lássuk már egyszer ez óhajtás tényleges eredményét, és méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy ha talán némi megtagadás, talán némi hazafiúi féltékenység igen nemes elfojtása volna is részéről szükséges, nincs e szép hazában oly rész. merj a hazafi áldozatot jobban megérdemlené, mint az, mint bérezés kis Erdélyünk, mely az ország államnyelvét, mely az országnak magyar jellegét az egész állam számára föntartotta. (Élénk helyeslés.) Csak pár ügyet akarok még említeni, mit elhallgatnom lehetlen. (Halljuk!) Az mondatott, t. ház, hogy igen sok Erdélyben a kivételes viszony, és hogy ha ezek felett nem őrködik egj^valami felsőbb hatóság, ha ez a kormányt nem értesiti mindenről, szóval, ha a kormánynak ott közvetítő közege nincs, talán oly lépések történhetnének, a melyek később az egész országra vészt hoznának. Hogy a kormánynak értesíttetni kell magát az ottani viszonyokról, ezt tagadni nem lehet; meg kívánom azonban jegyezni, hogy én ezen fölvilágositásszerzés helyes utjának azt tartom, a mit a belügyminiszter ur is méltóztatott érinteni, hogy minden speciális kérdésben ad hoc, azon egyetlenegy kérdés közvetlen megvizsgálására küldessék ki küldöttség, melynek költsége is tetemesen kevesebb lenne, mint a királyi biztosságé. Ha ugy veszszük fel a dolgot, hogy a kormánybiztosság fölvilágositás, indítványok, tervek adása végett van oda állítva, bátor vagyok jelezni azon nézetemet, miszerint lehetetlen, hogy az anyaország kebeléből oda kiküldött királyi biztos, segédszemélyzete szemeivel nézve, az általános fontosabb kérdésekben több fölvilágosítást tudna adni a kormánynak, mint tudnak azon országrésznek itt jelenlevő képviselői, kik e fölvilágosítást bizonyára a leglelkiismeretesebben — kiki a maga meggyőződése szerint — megadnák azonnal, valahányszor arra a kormány őket fölszólítani méltóztatnék, föltéve azonban, bár meg nem engedve azt, hogy a királyi biztos jobb fölvilágosítást tudna e tekintetben adni, bátor vagyok 42*
