Képviselőházi napló, 1869. V. kötet • 1870. január 27–február 17.

Ülésnapok - 1869-119

314 119- országos ülés február 12. 1870. bátor a t. ház figyelmébe ajánlani, ajánlani nemcsak a nemzetiségi képviselőknek, hanem a magyar nemzet azon részének is, mely hajlandó kislelküvé válni. Tessék megfontolni a jelenlegi európai helyzetet, mely rendkívül megváltozott, s akkor igen sok okot fogunk találni arra, hogy ne féljünk többé azon ijesztgetéstől, a melynek Stanesku képviselő ur is kifejezést adott. (Helyes! Igazi) Igenis, egyenesen kifejezést adott, mert azt mondta, hogy ha bizonyos dolgok történnek „hát akkor 'í

u akkor történni fog valami. Én részemről azt hiszem, nekünk nem kell nagyon félni attól a „hát akkor"-tól. (Helyeslés.) Csak ennyit akartam megjegyezni. Egyébiránt visszatérve a színházra magára, én ismételve azt mondom, ha a románok vagy akármely fajbeli nemzetiség a saját zsebéből, az oláh oláh zsebből, a szerb szerb zsebből, mint tette a magyar is, magyar zsebből felállít színházat és akkor aztán előáll és azt mondja Budapesten van oláh színház, adjanak rá valamit, mint adnak a magyarra, á la bonheure! akkor igenis czélhoz fognak jutni; hanem még akkor is engedjék t. képviselőtársaim ez oldalon, hogy figyelmeztessem őket, miután ők a méltányosságra, jogegyenlőségre annyit hivatkoznak, persuadeálják tán előbb a bukaresti atyafiakat, hogy ne üldözzék a zsidókat oly nagyon. (Derültség. Elénk tetszés.) Szavazok a pénzügyi bizottság előterjesztésére. Schvarcz Gyula* Az engesztelődés barátai nem csekély reményeket kötöttek a tegnapi és mai vitákhoz, azt hivén, hogy a közművelődési érdekek tüzetes megvitatása tán képes lesz némi mértékben szorosabbra fűzni azon kapcsokat, melyek eddigelé köztünk és a nem magyar ajkú nemzetiségek közt léteztek. A tapasztalás azt mutatja, hogy e részben ismét csalódtunk, és én azt hiszem, a tegnapi és mai vita csak ujabb keserűséggel fogja tetézni az eddigi keserűségeket. (Nem fogja.) Bár ne volna ugy! én azonban azt hiszem, midőn a többség részéről átalában véve nem mutatkozik semmi hajlam vagy legalább nem oly hangon fejezi az ki magát, mely a bizalmat, melyre annyira szükségünk van, ébreszthetné, másrészről a nemzetiségek részéről olykép látjuk fogalmazva azt, mit óhajtanak, hogy azt csakugyan még mi sem vagyunk képesek megadni, a kik igen, igen sokban melegen ragaszkodunk hozzájok. Midőn a helyzet ily ferde, akkor azt hiszem, a keserűség minden esetre mélyebb, mint talán volna akkor, hogyha tisztán, világosan szólott volna mindkét rész. és a nemzetiségek is olykép fejezték volna ki kívánságaikat, hogy ha a ház többsége nem is szavazta volna meg, de legalább oly helyzetbe jutottak volna, hogy minden elfogulatlan gondolkodó belátta volna, hogy a nemzetiségek kívánságainak jogosultsága ugy, a mint ők azt fogalmazták, meg nem czáfolható. Jelenleg azonban a dolog nem igy áll. Ki ennek az oka? En azt gondolom, egyik részről sem lehet azt mondani, hogy a hiba kizárólagos volna. Mit kívántak a nemzetiségek lényegben? Kívánták közművelődésüknek állami támogatását egy uj ezimen; uj czirnen mondom, mert a közoktatás állami támogatását maga az 1868-dik évi XXXVlli. törv. czikk, és maga a nemzetiségi kérdésről hozott törvény már megadta. Itt tehát a lényeg tulajdonkép nem uj, hanem uj a czim. Azt hiszem, mindenki meg fogja vallani, hogy ez igy áll, a ki belátja, hogy a képzőművészetek és a közoktatás bensőleg meglehetősen öszszefüggnek. Ha a nemzetiségi képviselő urak közül valaki előállott volna és a számok megdönthetlen logikájával kivánt volna bizonyos arányos támogatást valamely basonnemü nemzeti intézményre. én legalább nem lettem- volna képes ellene nyilatkozni. Ha ők színház , dalmű vagy zenede czime alatt nem 200,000 frtnyi alapítványt kértek volna letétetni, hanem csak a megfelelő hányadot igényelték volna, azon hányadot, a mely az ö népességi számukhoz képest őket megilleti, (Ellenmondás a bal középen) azon esetben én csakugyan nem látom át azon mély logikát, mely az itt mondottakból azt következteti, hogy ez Magyarország állami egységét és állami létét veszélyeztetheti. Nagyon csodálom, hogy a legszebb rythmusokban erednek meg beszédek, melyek igazán a jövő politikájának képletét tárják elénk, és mi a vége? Egy non sequitur. Én a nemzetiségeknek mindazt meg akarom adni: a mi egy művelődési jogállamnak, egy Magyarországnak állami létét nem veszélyezteti. Mondják mog azok, a kik az indítvány ellen felszólaltak, veszélyezteti az a magyar állam lételét és egységét, ha közművelődési czélokra a lakosság aránya szerint, például : a románoknak 15,000 frt, a szerbeknek 9 — 10,000 forint, és igy tovább adományoztatnék 1 én legalább ily mélyen a dolgok velejébe behatolni nem tudok, és azon politikát, mely egy sequiturt csinál a protasisból, nem értem. Megvallom egyébiránt, hogy a múlt évben, midőn ezen viták először föl merültek, olyasmi történt, a mi engem, és ugy hiszem, másokat sem elégit ki. Egy képviselő ur arra ezélzott, miért nem léptek fel egész nyiltsággal, miért hagytak fátyol mögött gyanítani egyes dolgokat. Ez a bizalmat nem fogja megerősíteni, és hozzáteszem, hogy nagyon sajnálom Magyarország közművelődési politikájának érdekében, hogy a