Képviselőházi napló, 1869. II. kötet • 1869. junius 15–julius 15.

Ülésnapok - 1869-38

38. országos Ólét jsmrui 28. 1869. 181 dolgok jobb oldala is hátráltatja néha a haladást. „Invito non datur beneficium", nem lehet az embert boldoggá tenni, akarata ellen! De ezek csak átalános psychologiai nézetek: (Derültség) hogy e törvény javaslatot megítélhessük, szükség azon indokokat vizsgálnunk, a melyek az igazságügy miniszter urat arra birták, hogy ilyszerü törvényjavaslatot terjeszszen be; szükség azon alapot tekinteni, melyre a törvényjavaslatot fektette. Sokan feleltek erre, s tettek észrevételeket: némelyek azt álliták, hogy a minisztert ambitio vezette, mások, hogy a miniszteri omnipontentia, harmadik ismét mást mondott. Én azt hiszem, hogy mindazok, kik igy szóltak — és ezt önként és szabadon kimondom — a miniszter urat nem ismerik; mennyire én a psychologiát tanultam (Derültség) és a miniszter urat hallani szerencsém volt, én nem hiszem, hogy neki más indoka lett volna, mint: a népet boldogitani, {Helyeslés. Ugy van!) ezt tökéletesen hiszem. A miniszter úr temperametuma biliosonervosum. (Derültség) Ily mérsékletit férfiak igen mélyen éreznek, minden nagyot és szépet finom érzelmeikkel lelkesedve átkarolnak a roszat és alacsonyt ösztönszerű undorral magoktól taszítják, mint a hegyi forrás, mely partjára veri a hozzáközeJedő szemetet. Ily férfiaknak cselekvényi főrugója a becsület. S ha igaz az, mit a romai költő mond: „Aquila non captat muscas/' még inkább igaz ily férfiakról az, hogy a rang, ambitio, a kitüntetési viszketeg, mely csak a boldog középszerűség alacsony látkörében csillog, magasságukhoz fel nem emelkedhetik! Az emberiség emelésének nagy és magasztos elvei azon eszközök, melyekkel mint a sas szárnyain magasra emelkednek s mintegy isteni ihlettől áthatva nagy és emberiség boldogító tényekre irányozzák minden tehetségöket. Ez azon ambitio, mely ily férfiú keblét betöltheti, ha az ambitio, bizonyára az ambitiónak legnemesebb neme: Est Deus in nobis, agitante calescimus illó! Innen van azon harmónia, azon numerus, azon melegség, mely a miniszter szónoklatában oly jótékonyan hatólag elömlik, minden szavából láthatd volt, hogy azt, mieőltt kimondotta, szivén eresztette keresztül. Épen ezen okból, az ily mérsékletü férfiak azok, kikre az emberiség ügyét bizza, ők azok, kik a történet fordulópontját jelölik, ök, kik az emberiség sorsára döntöleg befolytak ! Mind ennek daczára ily férfiak a szomorés öröm dagály apályától áthatva, ritkán voltak szerencsések, s még ritkábban tették azzá az emberiséget! Egész életükön keresztül, búskomolyság vonul át • azért mondták már a romaiak : „Non est magnum Jngenium sine melancholia." Ezen hangulattól vezéreltetve, hajlandók a tárgyaknak néha veszedelmesebb jelentőséget adni, mint minővel azok valddilag bírnak. A miniszter ur látván a bírói hatalom sülyedését, a nép igazságérzelmének naponta satnyulását, ezeket ugy tekinti, mint egy meredélyt, mely, ha nem segitendünk rajta rögtön, hitelünket és iparunkat végkép elnyelendi. Áll tehát ő mint Curtius a meredély szélén, beledobja népszerűségét, a történelem dicsőítését s polgártársainak szeretetét , hogy a hazát ettől megmentse! Ez, uraim, áldozat! Curtius csak testi életét áldozta fel, a miniszter ur szellemi életét hozza váltságul, a mi tulajdonkép a legdrágább: mert a nagy emberek valódi életét képezi. Azért mondja Cicero: „Non enim haec vita ducenda tibi quae animo et corpore continetur, illa inquam vita ducenda tua, quae vigebit memória omnium temporum, quam posteritat alet, quam ipsa aeternitas semper tuebitur!" Ily tények nem az ambitiónak tényei, szigorú igazságok kimondása, nem lépcső a hatalomra, hanem igenis — a népszerűség elvesztésére. Meghajlok az indok nagysága előtt, s ép azért, mert meghajlok, következtetem, hogy miniszter urnák nincs igaza, midőn a magyarnak választó képességét tagadja • hisz lám ő is magyar, s mily dicsőén választott : saját népszerűsége s a nép boldogsága között! Azonban, t. ház, az indokok nemessége nem elég arra, hogy egy elvnek alaposságát és czélszerüségét elismerjük. Itt akaratom ellen eszembe jut, mit mondott egyszer Széchényi, hazánk egyik legnagyobb szónokának Pest megye gyűlésében. (Halljuk! Halljuk!) Ön azzal vigasztalja magát, hogy szándéka nemes és czélja magasztos volt, ne ámítsa magát, a franczia azt mondja: „L'enfer est peuplé de meilleurs intentions." A pokol tele van legjobb szándékokkal. Húsz évi szenvedés után a nemzetnek sikerült a reactiót, mint Herculesnek a Centaurust lesújtani, s ime a vonagló ezen javaslatot mint Nessus ingét ajánlja, a boldogság eszközlőjeül. Más kezébe jöhet a kormány s akkor ezen ajándék mind az ajándékozót, mind a boldogitandókat gyászba döntheti! Láttuk ebből, hogy az indok és nemes czél nem elég arra, hogy valamely javaslat hasznosságáról meggyőződjünk ; hanem hogy azon okoknak megvizsgálása, melyek a javaslat szűk-