Képviselőházi napló, 1869. II. kötet • 1869. junius 15–julius 15.

Ülésnapok - 1869-38

38, országos ülés junias 28. 1869. 179 ja csak szenvedély, akár annak alapja igazság legyen. Vegyük föl azokat, kik valamely szerencsétlen szenvedélynek p. o. kártyázás, vagy más ilynemű gyarlóságoknak átengedik magukat; gyakran történt, hogy az ily ember inkább életét és családját semmivé teszi, mintsem a már megrögzött szokást feladni birta volna. A szokás olyan, mint a hópehely, melyet, ha a vasútvonalra esik, egy kefével el lehet törölni, ha azonban lassankint összehalmozódik, a legerősebb mozdonyt is feltartóztatja, (Helyeslés a bal oldalon.) Mennyivel inkább mondható ez oly szokásokról, melyek örök igazságokra vannak alapítva, melyek a természet törvényeiben találják forrásukat. Mi az ember? A philosophusok mondása szerint: „ens auioteles," önmagát elhatározó, saját czéljait megválasztó, _ saját eszközeit felhasználó lény: ez az ember. És az egész életen át, mig élünk, nem teszünk egyebet, mint: választunk jó és rósz között, és ezen választásban van az embernek érdeme és méltósága. Ez képezi az ember erényét, mely nélkül az nem képzelhető. A mi tehát az emberben kitűnő van, azt ezen jog gyakorlatának köszönheti. Vedd el ezen hatalmat az embertől : a templomok összeomlanak, az erénynek nincs többé értelme, és a szellemi emberiség kihal, az isten képmássának trónjára nyomor és állatiság ül. Mi beszélünk nagy városokról, melyeket épitettünk, beszélünk jeles találmányainkról a vegytanban : és nincs sehol olyas eredmény, mely a természet legkisebb állatainak műveivel mérkőzhetnék. Tehát anyagi művekben a lélektelen természet fölülmúl benünket. Azon nagy birodalom, melyet Nagy-Britanniának neveznek, egy oly területen honosult, melynek földét a tenger fenekén élő rendkivül kicsiny állatoknak testei képezték. Tessék emberi művet felmutatni, mely ezzel felérne. Hanem ott, hol a czéíok megválasztásáról, ehhez szükségelt értelemről van szó, felette áll az ember a természetnek. Es itt van igazán helye annak, mit az előttem szóló t. képviselő ur Horatiusból oly szépen idézett: »Justum et tenacem propositi virum Non civium ardor prava jubentium, Nec vultus instantis tyranni, Mente quatit solida, neque Auster, Dus inquieti turbidus Hadriae, Nec fulmmantis magna Jovis nianus. Si fractus illabatur orbis, Impavidum ferient rumae. Ez az emberi méltóság. Ezen emberi méltóságot, ezen a természet törvényéből folyó felsőbbséget, mely a szabad választásban áll, gyakorolta a magyar nemzet az előtt, mielőtt Európa más népeinek csak fogalma is lett volna alkotmányról: akkor tehát, mikor Magyarország mint egyedül alkotmányos ország létezett. Árpádot a magyar nép saját paizsán emelte fel a fejedelmi polczra. Ugyanazon eljárást követte a vezérek irányában is, s azon időtől fogva mostanig megtört az idő mindent; de ezen alkotmány fenmaradt. Midőn a magyar népnek ezen szívósságát és ragaszkodását szokásaihoz emlitem, értem a magyar nép alatt nem csak a magyar fajt, hanem a román, görög és többi más fajokat. Tessék visszapillan tani a történetbe! A szegény román és szerb faj, minthogy a pápai felsőbbségét el nem ismerte, oda adatott martalékul a töröknek ; az ozmán rájött, elvitte anyja kebléről gyermekeit, templomainak lerombolt oltárain lovait étette, és elorzott gyermekeiből formálta a janicsárokat, azon janicsárokat, kik a világot rettegtetek. Mindezek daczára sem fenyegetések, sem nyomorúság, sem azon nagy kegyek és rangfokozatok ajánlata által, mit ozmán fanatismus oly bőkezüleg osztogat, sem semmi által nem vitetett e szegény népfaj arra, hogy ősi szokásait eladta volna, és mi az eredmény ? a török hatalma összeroskadt, és ezen nép fenáll. Fenáll, mert fentartotta intézményeit, és ezen intézményei fentartották öt. De ezen természetből folyó jog egyszersmind isteni jog is, mert az isten maga is inkább teremtette az embert szabad akarattal, hogy legyen boldog vagy boldogtalan, mintsem, hogy legyen szabad akarat nélküli boldog rabszolga: az Isten megengedi, hogy a gonosztevő káromolja inkáob szentséges nevét, mintsem szabadságát tőle elvegye. Mily szép azon szó Jánosnál: „Ecce sto ante ostium et ptilso" , vagyis : „íme! az ajtó előtt állok és kopogtatok." Lám, ő nem nevezi ki magát az ember urának, ő kér, hogy befogadjuk; az egész szentírásban mindenütt megtaláljuk, hogy az Isten minden embernek szabad választási jogát mindenkor tiszteletben tartja s tartatni kivánja. Krisztus, mikor a Kálvária-hegyen összeroskad, feledi saját nyomorát, csak nemzete sülyedségén lebegnek szemei: „Jeruzsálem, hányszor akartalak megmenteni, láttad; te nem akartad." Ha tehát a szabad választás természeti ég isteni törvényekkel s hazánk ezredéves szokásaival szentesitett jog, ugy az előttünk fekvő törvényjavaslat egy oly czélzás, melynek kivihetetlensége előre látható, s mely a nemzet szivében soha gyökeret verni nem fog. Korunk a jogok tágításának és terjesztésének, szóval a reformnak kora. Hogyan lehessen ezen törvényjavaslatot, mely alkotmányunk gyökerére teszi a fejszét és a nép jogainak eltörlésére czéloz, reformnak nevezni, 23*