Képviselőházi napló, 1869. II. kötet • 1869. junius 15–julius 15.

Ülésnapok - 1869-38

38. országos ülés június 28. 1869. 159 a függetlenségben — sem a kinevezésben. (Helyeslés jobb felől, mozgás a bal oldalon.) Különben, a mi a birák kinevezését illeti, én azt, mint mondám, csak mint elvet látom kimondva a törvényjavaslatban; de nem látom még azt, hogy mi módon fogja a t. igazságügyminiszter ezt létesíteni; épen azért mindazon módozatokra nézve, a melyek fölhozattak, például a candidatió stb., a miniszter ur, legalább én nem tudom, hogy nyilatkozott volna. En ebben a törvényjavaslatban csak az elvet látom kimondva és egyebet nem, és ez kezdet. En, őszintén megvallom, épen nem vagyok barátja az átalános törvényjavaslatoknak, azaz: azon törvényjavaslatoknak, melyek átalános elvekkel foglalkoznak. Méltóztassék elhinni a t. ház, legalább tapasztalásból azt látom, hogy azok az átalános elvek igen szépen hangzanak és igen szépen veszik ki magokat Írásban, de nagyon könnyen el is hangzanak és nagyon hajlandók papíron maradni. Vegyük például a bölcselkedő német nemzetet, mely anynyit beszélt a grundreehtektől, és a generálisaié franezia népet, mely annyit szónokolt és irt a droit cVhomme-ról: lám, még egyik sincs e mai napig az ősjogok legelsőbbike, az egyéni szabadság valódi élvezetében. De ha ezen az átalános elvek kimondásának nem is vagyok rendesen barátja: midőn arról van szó, hogy oly eszmezavar, a milyet én itt az igazságszolgáltatás eszméjére nézve észreveszek, megszüntettessék: igen természetesnek látom, hogy a t. igazságügyminiszter ur azzal kezdte szervezését, hogy oly átalános elveket mondott ki, melyeken azután építeni lehet. De ebben épen nem látom, hogy ez azt jelentse, miszerint ebből burocratia lesz, vagy hogy a miniszter így vagy úgy fogja a kinevezéseket megtenni. Erről tehát előre okoskodni felesleges. A mennyire tudom, a miniszter e tekintetben nem nyilatkozott. Nem akarnám azonban a t. ház figyelmét tovább fárasztani. (Halljuk! Halljuk!) Az idő is már nagyon előre haladván, azzal fejezem be szavaimat, hogy, mint kinyilatkoztattam, én főkép azért pártolom az előttünk fekvő törvényjavaslatot, mert ugy vagyok meggyőződve, hogy ez az egyetlen mód oda jutni, hogy gyors és magasztos igazságszolgáltatás szervezése által gerjeszszük és neveljük nemzetünkben a törvény iránti tiszteletet és az által a valódi alkotmányosság érzetét. (Zajos éljenzés és tetszés nyilatkozatok jobbról.) Ivánka Imre: T. képviselőház! A legutolsó hónapok, hetek, és mondhatom leginkább a legutolsó napok oly sajátságos tüneményeket mutattak föl, hogy valóban gondolkozóba esik az ember: vajon azoknak szerepe, kik a közvetítést tették feladatukul, e házban nem járt-e le már is, vagy csak ezután fog kezdődni ? Azon izgatottság, mely a választások után országszerte megmaradt, ugy látszik, átplántálódott a házba is; és különböző oldalról a napokban igen jelentkezett. Különösen a túlsó oldalról azt tapasztaltuk, hogy az egyéni érzelgésnek igen tág tér engedtetik, midőn az ország ügyei vitattatnak meg. En azt vélem, ha ez így fog tovább is menni, és a pártok fővezetői az ilyen folytonos érzelgésöket nem fogják mellőzni, hogy ha azon igen éles megtámadásokra, melyek a két szélsőségről egymás ellen intéztetnek, ilyen nagy érzékenységet fognak nyilvánítani: akkor ez ország a törvényhozás békés haladásának utján nagy eredményt nem fog felmutatni. Szükségét látom annak, és reménylem — ha a bekövetkező szünidő alatt kinyugva, ismét visszatérünk ide—inkább fogjuk követni azon eljárást, melyet a kritikus perczekben a 61-iki és 65-ki törvényhozás alatt oly czélszerüen alkalmaztunk. En ettől feltételezem: vajon ismételve és ismételve leszek-e oly bátor még a t. ház figyelmét igénybe venni, vagy pedig én is a néma hallgatók közé sorozom magamat, kik elvárják: hogyan gördülnek le az események: tant bien que mai! Ha valamely nemzet institutióit tekintjük, s át akarjuk alakítani, azt hiszem, a nemzet jellemének figyelembe vételét nem lehet mellőzni ; ha pedig a magyar nemzet jellemét észleljük, nem tagadhatjuk, hogy egy kirívó tulajdona a nemzetnek, miként az egyén szereti magát érvényesíteni, követelő, és nem igen szeret meghajolni; nevezze ezt bárki büszkeségnek, elbizakodásnak, vagy hiúságnak, vagy férfias öntudatnak, de ezen érzése és jellemvonása a magyarnak megvan, és szerintem az emelte fel őt ismét és ismét leveretése után. En tehát a nemzet ezen, a legkülönbözőbben, az eltorzitásig kifejezett jellemét nem tartom károsnak. Midőn régi időben a huszár kiállotta az 50-et, és azt ambitionálta leginkább, hogy sarkantyúja meg ne pendüljön; midőn az ács lábába vágván a fejszét, sajnálta, hogy ma uj csizmát húzott; midőn az érzelmeiben ós jogaiban magát sértettnek vélő egyén visszavonul, hogy pusztuljon lassankint száraz kenyérig és rongyokig, de meg nem hajol, és nem könyörög ; midőn jeles férfiahik egyike azt sajnálta leginkább, hogy utolsónak kellé meghalnia, bár ő volt mindenütt legelső: ez a magyar jellemnek mindannyi sajátságos kifejezése, mely nemzeti jellem mindig azt követeli : hogy az egyén érvényesíthesse magát, mely azt bizonyítja, hogy a magyar nem szeret kunyorálni, és nem szeret meghajolni.