Képviselőházi napló, 1869. I. kötet • 1869. april 22–junius 14.
Ülésnapok - 1869-17
17. országos üiés május 26 1869. 213 az Adriáig siralom völgyévé. De ő nem számit. (Ugy van!) Még csak a bácsi kerület érdemes képviselőjének beszédére van egy-két észrevételem. Beszédéből három tárgy ragadta meg különösen figyelmemet, és pedig: 1-ör azon finom tapintat és tehetség, melylyel a sorok közt tud olvasni, 2-or a régi jó idők apotheosisa, 3-or a delegatiók definitiója. A mi az elsőt illeti, arra nézve el kell ismernem, hogy valamely okiratból megmagyarázni azt, a mi benne nincs, valakinek szándékát kitalálni azokból, a miket nem mondott, ahoz igen szép képzelő tehetség kívántatik; de hogy ildomos és parlamentáris dolog legyen, a képzelő tehetség sugalta föltevést valóságnak venni, s mint dyennek alapján mondani ki valaki felett az ítéletet, azt a sérelmi politika iskolájának minden érdeme daczára, még az igen tisztelt képiselő ur irányában sem ismerem el, s szélmalmok elleni harcznál egyébnek alig tekinthetném. Szólott a t. képviselő ur a kormány eentrahsta tendentiáiról; jóllehet, e törekvés nemcsak hogy nincs megjelölve a trónbeszédben, nincs megemlítve a bizottság válaszfelirati javaslatában, hanem ellenkezőleg, a múlt országgyűlés folyama alatt, kormányunk férfiai nyíltan és világosan kijelenték, miszerint az önkormányzati elv korszerűségét és hasznosságát elismerik. A másodikra nézve azt hiszem, nem roszul használtam az apotheosis elnevezést, miután a t. képviselő ur a régi kor dicsőítésére oly melegen szentelt szavakat. Pedig én ellenkezőleg azt hiszem, hogy épen azon régi idők sérelmi vitákban gazdag országgyűléseire ragadt a közmondás : de verbis quantum vis, de opere nihil. (Ugy van!) Nem vonom kétségbe, hogy a sérelmi politika sok jeles szónokot képezett, kik igen szépen el tudták mondani, mi a baj, épen ugy mint ma is sokan tudják ezt; de a bajt magát nem tudták megszüntetni: mert mindig csak az államiság külső kellékein csüggöt figyelmök, mint sokaknál még ma is, a helyett, hogy teremtettek volna virágzó ipart , kereskedelmet. emelték volna a föld értékét és jövedelmét a Kárpátoktól az Adriáig, a helyett hogy az államiság eonditio sine que nonját, az államháztartási joggyakorlatot megszerezték volna; nem is említve a társadalmi korszerű reformok életbe léptetésének elmulasztását. Mindezekből, kérdem: sok pium desiderium-e már az ezen oly szerencsétlennek mondott közösügyes alkotmány teremtette viszonyok között ? Egyébiránt azt hiszem, az érdemes képviselő a sok szóért aligha neheztel, mert nyiltan kijelenté beszédében, hogy őneki három év alatt egy trónbeszéd nem elég, ő minden esztendőben szeretne egyet. Megengedem, igy igen sokat conversálhatnánk e teremben, de egyszersmind osztozom aggályaiban, hogy ily módon a legmagasb trónbeszédben megjelölt reformokból csakugyan nem sokat léptetnénk életbe. Nem vala szándékom, az elmúlt korszakok politikai tévelyeinek bírálatába bocsátkozni, nem kárhoztatom azokat, mert érzem, hogy mély kegyelettel tudok meghajolni az elődök porai előtt ; de látom egyszersmind lelkem előtt felmagaslani ama szent czélt, mely az ő czéljuk is vala, melyért szivök oly hevesen lángolt, melyért annyi véiáldozatot és szenvedést ismertének: a haza boldogságát és szabadságát. De czél és eszköz közt különbség van: ne téveszszünk e kettőt össze. Ha a tények és események, conversatióval el nem vitatható logikája azt igazolja : hogy eszközeik megválasztásában tévedtek , egy kötelességgel több nehezül reánk: a czél elérésére biztosabb utat választani, és ha sikerre vezettük szándékaikat, azt hiszem, ezzel dicsőítők meg leginkább az elődök emlékezetét. — Enélküli bár mi szép apotheosisunk ömlengésnél egyébb alig ha lesz. (Helyeslés a jobb oldalon.) A mi harmadik észrevételemet, t.. i. a delegatiók . definitiójára vonatkozót illeti, lett volna ugyan érdemileg is egy-két szóm a delegatió lényegére nézve, miután azonban a vallás és közoktatási miniszter ur oly behatóan, annyi megyőző világossággal és az ékesszólás annyi szépségével fejtette ki azon nézeteket, melyeket én is magaméimnak vallok, és melyek helyességéről mélyen meg vagyok győződve, elállók e részben a bővebb fejtegéstől, tisztán csak magára az érd. képviselő ur által elmondott defmitióra, s ezen törvénynek részérőli magyarázatára szorítkozván. Mellőzve azt, hogy a t. képviselő ur a delegatiót intézménynek nevezte, mert én azt csak az ]867-ik évi XII. t. czikk némely szakaszában meghatározott közös érdekű viszonyok elintézési módjának ismerem; ez tehát nem intézmény, hanem törvény. (Zaj a bal oldalon. Felkiáltások : Ezt nem értjük.') Bocsánatot kérek: e között különbség van. Ha továbbá a t. képviselő azt mondja, hogy „a delegatió a nemzet legszentebb jogai felett idegenek korlátlan rendelkezésének legalizálása : u én, uraim, azt hiszem, hogy a törvénynek illyetén magyarázása félszeg és valótlan, és ezen állitásom helyességét be is fogom bizonyítani. (Halljuk!) Mik képezik a nemzet legszentebb jogait? Hosszasan nem szólok erről, mert tudjuk, hogy az alkotmány és a törvényhozás foglalják magukban a nemzet legszentebb jogait. Azt értem, hogy arról lehet beszélni: vajon a delegatió törvénye czélszerü-e vagy nem ? de hogy az által, hogy a magyar törvényhozás a delegatiót alkotmányos
