Képviselőházi napló, 1869. I. kötet • 1869. april 22–junius 14.

Ülésnapok - 1869-14

130 14, országos ülés május 22. 1869. szélére, midőn e munkát évek előtt olvastam — csakhogy a túlzás nem mindig egyoldalulag nyilatkozik. Valóban, e végleteket mai politikai helyzetünk megítélésében is feltalálhatjuk s szerintem ép oly túlzásba esik az, a ki azt mondja, hogv a 67-ki kiegyezéssel nem nyertünk semmit, mint az, a ki azt állítja, hogy a mit óhajtottunk, mindent megkaptunk. Az előbbi állítás kétségbeesést szülhetne, az utóbbi pedig egy boldog lethargiát, mely annál veszélyesebb lehetne, mert az önámitás mindig szerencsétlen magvait is magában hordaná. A kiegyenlítés létrehozói közöl azok, a kik higgadtabban Ítélnek, maguk bevallják, elismerik, hogy a vivmányokat áldozatok árán szerezték meg s e vallomás maga elég arra, hogy inaugurálja egy olyan párt jogosultságát, melynek jelszava az: a mit nyertünk, megőrizni, a mit elvesztettünk, azt idő és körülmények szerint visszaszerezni. (Helyeslés bal felől.) E törekvés, lényegében oly jogosult, oly igaz, az eljárás jelzése annyira körültekintő és ildomos, hogy arczvonalban megtámadni csaknem teljes lehetetlenség ; ellenségei tehát megkerülik s azt mondják, hogy a közjogi harcz meddő s akadályozza, sőt lehetetleníti a reformokat. És e mondás tekintélyek által a nyilvánosság elé dobva s a politikai epigonok által százszor ismételve s a szélrózsa minden irányában széthordva, már csaknem dogmává nőtte ki magát, mintha valami elvitázhatlan, vagy épen megtámadhatlan politikai hitágazat lenne. Pedig nincsen semmi, a mi ezen megállapított nagy igazságnál — igaztalanabb. Bizonyára közjogi harczaink soha nem öltenek akkora arányokat, mint a múlt országgyűlés alatt; s gátolták-e e közjogi harczok azt, hogy az iparkamaráknak szabadabb mozgási kört adjunk, mint a minőt adtunk ? gátolták-e e közjogi küzdelmek, hogy a hiriapbélyeget, mely ma már egy szabadabb államban sem létezik, eltöröljük 1 gátolták-e e közjogi harczok, hogy az állam bíráskodási jogának egyik legfontosabb s társadalmilag csaknem leglényegesebb részét a szentszékek kezei közöl kiszabadítsuk ? — Ezek voltak a múlt országgyűlésnek egyes reformkérdései, melyeknek szabadelvű megoldását bizonyára nem a nagy arányokat öltött közjogi harczok akadályozták, hanem azon félénk és tartózkodó politika , mely semmi érdeket nem akar megsérteni, hogy aztán a legnagyobbat, a közérdeket sértse meg. Még érteném a közjogi küzdelmektől való ezen iszonyodat, ha a párt, mely erről nem akar lemondani, tiszteletlenséget hirdetne a létező törvények iránt, s törekvései hívseiében semmi ildomot és korlátot nem akarna ismerni; de midőn ez épen ellenkezőleg áll, valóban törekvéseinek megtámadása nem egyéb, mint megtámadása a legtisztább nemzeti törekvéseknek. Mire törekszünk mi ? . . . Arra, hogy a nemzetnek önálló hadserege legyen, hogy a vagyon és vér fölötti rendelkezés ne csak alkotmányos, hanem nemzeti formát nyerjen, s hogy a nemzet diplomatikai képviselete az eddiginél praegnansabb alakban fejeztessék ki. Nem mondja senki, hogy e törekvések minden más társadalmi és törvényi átalakulást megbénítsanak, vagy épen lehetetlenitsenek; de e törekvéseknek mindig létezni kell, ezeket kihamvadni hagyni nem szabad, a nemzetnek ezeket minden lehető alkalommal hangoztatnia és kifejeznie kell: főleg pedig akkor, midőn a nemzet fejedelméhez, királyához szól. Lapozgattunk mi is a nemzetek történetében s jől tudjuk, hogy sarkalatos törvények átalakítása mindig sok idővel, nehézséggel és küzdelemmel járt; de megtanultuk azt is, hogy jogok és eszmék, melyekről egyes korszakok egy vagy más okból j lemondtak, csak akkor vesztek el egészen, ha még I párt sem találkozott, a mely azokat legalább törekvéseiben fent ártotta volna. (Helyeslés bal felől.) És ha nekünk, a jelen nemzedéknek, le kellene is arról mondanunk, hogy a magyar hadsereget láthassuk, hogy vérünkről és vagyonúnkról kizárólag magunk rendelkezzünk, ha ezeket mint vivmányokat nem is adhatnék át a jövő kornak: s zent kötelességünk legalább eszmében átadni a következőknek, hogy a mi most gondolat, ige, az egy boldogabb korban tett és valóság legyen. A miért Machiavelli a fél világ haragját fejére zúdította, azon eszme, az olasz egység, ime most szemeink előtt üli diadalát. De nálunk, a hol egyes modorból s illetőleg modortalanságból annyiszor következtetnek egész ügy lényegére s egyes egyéni eszközök miatt annyiszor támadják meg az egész pártczélt: mohón ragadnak meg mindent, a miből a közjogi küzdelmekre „feszítsd megö

et kiálthatnak. A legközelebbi választások alatt is, ha egy-egy követi prcgramm élesebb színeket használt, vagy ha épen a választási természetes hullámzatok egyegy tiszteltebb kapacitást elborítottak, félre verték a vészharangot, mintha már a nemzet utolsó napjairól lett volna szó. Magok a bukott követjelöltek jártak ebben elől e jó példával, kik legnagyobb részben Márius méltóságos megnyugvása helyett inkább választották a kesergő Jeremiás szerepét s képviselőségük romjain soha sem magokat •—• mert hisz Ők önzéstelenek — hanem mindig hazájokat siratták, melyet a közjogi harczok elmentenek; sőt volt olyan is, a ki csupa objectivitásból egész édes nemzetét „barbárának nevezni nem