Képviselőházi napló, 1869. I. kötet • 1869. april 22–junius 14.

Ülésnapok - 1869-13

118 13. országos Ülés május 21. 1869. Tudva van, t. ház, hogy a szatmári békekötés után és a spanyol örökösödési háború bevégeztével VI. Károly német császár, magy. országnak e néven Ill-ik királya, a braunsehweigi Erzsébet Krisztina herczegnővel kötött frigyből fimagzatot nem birván, az indivisibiliter et mseparabiliter elvén 1713 április 19-én Bécsben kihirdetett, 1723-ban Magyarországon törvényesített bilaterális államszerződésnek lőn megulapitója. Ezen szerződés létegét már most három főpont képezi, ugyanis a Habsburg-háznak nősarjadékára is kiterjesztett örökösödési rend, az ezen uralkodó ház kormánya alá tartozó magyar- és nem magyarországoknak együttes és közvédelem melletti egyesülése, ugy a szent István korona országainak törvényes önállása, és alkotmányos jogainak sérthetlensége. Távol legyen tőlem ezen minden hazafiúi emlékezetben szabatos ismerettel élő hazai történelmünknek oly fontos korszakát elemezni; legyen szabad mégis, inkább a következményekre, melyek nagy horderejű politikai cselekvényeknél nem pár évre de századokra szoktak kiterjedni, szerény pillantást vetnem. Es igy, megvallom, nem pusztán legisticus, de inkább átalános külpolitikai szempontból tekinteném, a feljebb érintett szerződésnek hazánk viszonyaira való befolyását. Ha már a pragmatica sanctió keletkezése előtti 1713-ki utrechti békekötést megellőző ugyanazon néveni congressuson Angliának a tárgyalás alatt levő, későbben szerződéssé lett eszme elleni óvására visszaemlékezünk; ha visszatekintünk, miszerint nevezett állam, a spanyol örökösödési háborúban mint hű szövetségese Ausztrianak szerepelvén, ettől rögtön elugrott; ha figyelemre méltatjuk továbbá, hogy Francziaország általi elismerése Anna királynénak a britt trónon, Anglia pártfogását kizárva kedvezőleg nem folyhatott be VI. Károly ügyére; ha veszszük ennek fonalán, a hollandiak elpártolását Ausztriától és nyújtott beleegyezésüket a midőn odaálltak Angliához az utrechti szerződésnél és Károly csapatjainak kivonulását Spanyolországból stipulálták; ha végre azon körülménynél fogva, hogy a Bourbon-ház valamely tagjának fején a spanyol és franczia korona ne egyesüljön, viszont nem ismerhették el, hogy azon királyság, t. i. a spanyol és a Habsburg - ház egyéb koronái egy főn egyesüljenek: úgy nagyon is feltűnő, t. ház, azon átalánosan nyilvánuló, sőt a későbbi KaunitzChoiseul politikájában megczáfolást se találó, az akkori Európában, mondhatnám, végzetszerű ellenszenv a magyar-osztrák pragmatica sanctió iránt. De a midőn a Londonban 1718-ban létrejött négyes szövetségi actának, ha emlékezetem nem csal, 3-ik pontjában, tehát már Bemzetkőzi szerződésben is volt szó az osztrák női ág örökösödéséről, elismervén a szerződésben részt vett hatalmak — legalább közvetve — a nőág eventualis örökösödésjogát, midőn Károly császártbirtokoltnak mondják, az olasz tartományokat, úgy Belgiumot azon kiterjesztett joggal: mindannak daczára Savoyi Eugen azon mondata, hogy a pragmatica sanctiónak legbiztosabb garantiája az állam-kincs és tetterős hadsereg, a későbbi korszakok történelmében legfényesebb igazolását találá. Nem is sorolván fel továbbá t. ház a későbben dicsőült Mária Terézia királynőnk kormánya alatti, a monarchiát majd a végsülyedésig hozott sokoldalú kültámadásokat, melyeknek elhárításánál népeink önérdekének bölcs felismerésében a múlt század elején tettleg részesültek is, elvontan ettől nem lehet kételkedni, hogy azon nyilvánított ellenszenv és aggodalomnak, melynek politikai alapjának kellett lenni, Magyarország vala okozója azon pillanattól kezdve, midőn az 1723diki transaetióra léptünk, midőn az austriai kormány az ezen Európa irányában noli me tangere jelszóval kisért szerződést megelőző pontozatokat közzé teve. Volt ezen tervezett pontok között, jelesen az 5-ik, 6-ik és 11-ben, méltán olyas valami, mely a féltékeny államoknak kellé, hogy egész figyelmét igénybe vegye, mondák ugyanazon pontok, hogy Magyarországban erősebb és magyarokból álló hadak is tartassanak; ki volt mondva a magyar ügyek kezeltetésének benszülöttek általi ellátása és főkép a solidaritásnak kifelé érvényesítendő elve. Belátták a külföld, azon kornak jelentékenyebb államférfiai, hogy ezen kevésbbé testi, mint inkább az állam lelki erejét gyarapító viszonyos egyetértés oly hatalmat szülendne egykor, melynek ellentállani jobbára nehéz, és igy annak létrejöttét csirájában inkább elfojtani, midőn nem sikerült azt megtámadni, el nem mulaszták. Es hogy valóban volt ok aggodalomra, bizonyítják, érintett törekvéseken kivül, a minden arányt felülmúló agressive ide törő ellenségeskedéseknek majdnem csodaszerű epochaíis visszatorlásai. Magyarországnak kellé mindinkább azon meggyőződéshez jutnia, miszerint az osztrák kormánynyal létrejött államjogi szerződés nem egyedül a szent korona tartományainak garantiájaként szolgált a belbiztosságra nézve, de úgyszólván első internationalis jellemű szerződése volt ez a magyar nemzetnek, melynél fogva szellemi irányának korlátolt határaiból kilépve, világrészünket több pontjában súlyérvényesitése mellett érintvén, közvetett hatását legelőször vetette volt a külpolitikai események mérlegébe, az 1648-iki westphali békekötés óta földrajzilag annyira átalakult európai területben, az annyira megvál-