Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-327

166 CCCXXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 28. 1868.) melynek szerencsés megoldása egyedül felelhet meg a fenebbi kívánalmaknak. De a nemzetiségi kérdésről szóló központi bizottsági javaslat ezen kívánalmaknak nem felel meg, és így én ezt átalánosságban a részletes tárgyalás alapjául el nem fogadhatom. Nem felel meg először azért, mivel abban a nem-magyar nemzetiségek egyenjogúságának kimondása elmellőztetik, és mert a nem-magyar ajkúak nyelve a kormányzás nyelv terén kivül iskorlátoltatik, mely korlátozást sem az állani egysége , sem a czélszerüség és igazság nem kívánja. Továbbá nem pártolhatom azért sem, mert ezen törvényjavaslat Erdélyre is vonatkozik; Erdélyben pedig a nemzetek egyenjogúsága és nyelvűknek használata már biztosítva van törvény által, és mert ezen törvényjavaslat Erdélynek ezen visszonyait átalában tekintetbe nem veszi. Ennélfogva én a Bohetielu képviselő társam által nyilvánított, óhajtást és véleményt pártolom. Elnök: Miután szólásra többé feljegyezve senki nincsen,következnek a zárbeszédek. Mocsonyi Sándor: T. ház ! Ez alkalommal nem fogom, mint a minap, hosszas felszólalásom által a t. ház türelmét fárasztani. Felszólalási jogommal nem is éltem volna, hogy ha nem tartottam volna szükségesnek, legalább egyes megjegyzésekre, melyeket hallottam, némi rövid észrevételeket tenni. Több t. képviselő úr és igen jeles szónok, ha nem is szemrehányásként, de mégis felemlítette, hogy minapi előadásom doctrinair volt, hogy a doctrinairismus igen helyén lehet máshol, de nem a törvényhozásban, hol a gyakorlati kérdéseket gyakorlatilag kell megoldani. Én nem tudom, mennyiben voltam doctrinair, nem is akarok annak vitatásába bocsátkozni, de azt hiszem, hogy minden esetre ugy a nép, mint az ország érdekében inkább járunk el, hogyha bár a doctrinairismus alapján is, az egyenjogúság elvét állapítjuk meg törvényileg, mint, habár más okból, nem is csak azért, hogy a doctrinairismus látszatától mentve legyünk, az egyenjogúságot megsemmisítjük, mint azt a központi bizottság javaslata teszi. Bartal György igen t. képviselő űr a kérdést magasabb politikai szempontból fogta fel és azt monda, hogy „ekérdés elintézése immár nem kizárólag hazai ügy, és az annyi oldalról fenyegetett világ békéjének fentartása követeli az osztrák-magyar birodalom consolidatióját". Én igen járatlan v gyök a magas politikában, és azért mindig csak egy politikát tartok helyesnek, és ez : a jog politikája. Különben annyit mégis mondhatok, hogy bár én is igen szeretném a világbékét föntartani, ugy alig hiszem, hogy az osztrák-magyar birodalom, bár mennyire legyen is consolidálva, a világbékét fen tudná tartani, melyet oly sok más, talán sokkal hatalmasabb hatalom megzavarhat. E kérdés megoldásánál azonban, ugy hiszem, nem az feladatunk, hogy a világbékét biztosítsuk, hanem, ha van feladatunk e tekintetben, ugy inkább feladatunk az, hogy egy világháború eshetőségében mindnyájan készek legyünk az egyetértés alapján netaláni veszélyeknek bátran szemébe nézni, mi az egyenjogúság nélkül nem lehet. Ez egyenjogúság az, a mit nélkülözök a központi bizottság javaslatában. Ha szabad itt kinyilatkoztatnom azon benyomást, melyet a discussio egé-z folyama reám tett, ugy meg kell vallanom, hogy azon valódi tárgyilagosság, mely ugy az egyik, mint a másik oldalról mindig szem előtt tartatott, nekem nem kis megelégedésemre szolgált; annál kevésbé jó hatást tett reám azonban tegnapelőtt egy képviselő úr zárszava, mely oly annyira eltért a tárgyilagosságtól, hogy egyenesen az illem szabályaiba ütközött. (Halljuk!) Én nem akarom megnevezni azon képviselő urat. (Halljuk!) Nem lepett ez meg tőle, mert nem először teszi azt. Meglehet, hogy társalgási köre ily érveléseket tetszéssel fogad. Csak egyet sajnálok, és pedig az ő érdekében, hogy t. i. egy pillanatra legalább elfeledte, hogy nem ily társalgási körben, hanem parlamentben volt. (Ki az?) Stefanidesz. A t. közoktatási miniszter úr, ugy mint rendesen, minap is, igaz, kitűnő és jeles beszédében többek közt azt monda, hogy ezen kérdés megoldásánál nem az egyes nemzetiségek álláspontját kell elfoglalni, hanem az ország álláspontját: mert ezen érdekek minden nemzetnél azonosak. De éptn evvel következetesen a miniszter urnák a kisebbségi javaslatot kellett volna elfogadnia: mert ha az érdekek azonosak, ugy ezen azonosságból a törvényes ótalom azonossága következik, vagyis ismét az egyenjogúság, mely a központi bizottság javaslatában legalább nem található. Ha nem lepett meg a t. miniszter úrtól azon jeles és éles logikai érvelés, ugy mégis némikép váratlanak voltak azon szavai, midőn azt monda, hogy „Vannak sokan a kik hiszik, hogy a nemzetiségi kérdés csak egyesek nagyravágyása vagy még aljasabb törekvése által idéztetett elő." Az igen t. miniszter úr ugyan hozzá tette, hogy ő ezt nem hiszi. Én nem akarom megfordítani ezt: mert talán ugyanazon hibába esném, melybe a miniszter űr — bizonyosan nem szándékosan — esett. Közoktatási miniszter úr azt monda, hogy a kikerekités eszköz; czél az uralom. De tovább ment, és azt monda, hogy az uralom is csak eszköz ; czél végtére is a nemzetiségek kielégítése, és