Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-327

144 CCCXXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (November 28. 1868.) mai napig nem tartották meg, hanem igenis a he­lyett, hogy megengedték volna a szabad püspök­választást, magok nevezték a püspököket, és ezek által magok nyomták el a népeket annyira, hogy az minden szellemi erejét elvesztette. Ügy, hogy egy ungvári püspök a lelkészek előtt ki merte mondani azt : „Eo usque eritis felices, donec ma­nebitis simplices." Ugy látszik e mondat ma is ér­vényesitni akarja magát, midőn a t. ház által elfo­gadott népnevelési törvényt máris veszély fe­nyegeti, hacsak az a kormány erélyessége által el nem fog hárittatni. A pápai hatalom annyira ment, hogy 1723-ban, 1741-ben, 1687-ben, 1715-ben már kimondotta az országgyűlésen Horvátország­ra nézve: „Illie nequeunt esse officiales etiam oe­conomici, nisi romano catholici." Ezen törvény szavai határozattan igazolják azon vallásfeleke­zetek elnyomását, kik nem latin, de saját anyai nyelvökön imádták Istenöket. Magyarországon azonban ily értelmű törvény az országgyűlése ál­tal ki nem mondatott, de a szabadság elnyomására elrendelték a luteránusok megégetését, a többi felekezeteket pedig, kik a latin szertartáshoz nem tartoztak, azzal nyomták el, hogy a szabad válasz­tási törvények ellenére azokat hivatalhoz jutni nem engedték, és ezt a papság által támogatott fő­ispánok oly ügyesen tudták foganatosítani, hogy a szülők látván azt , miszerint gyermekeik hiva­talrai alkalmazását kieszközölni nem képesek, kény telének voltak azok költséges nevelésével felhagy­va, őket házi körükben a paraszt gazdálkodásra szoktatni. Ez által veszett el különösen az orosz és az oláh nemzetiség szellemi fejlődése, mi bizonyo­san meg nem történt volna, ha püspökeink nem a kormány kinevezésétől, de a nép választásától függtek volna. E hazában lakó nemzetiségeknek két felé ágazik el azon utjok, melyen nemzetiségi törek­véseiket érvényesíthetik. Egyik azon politikai irányban képezi ki ma­gát, mely az európai nemzetek tömörülése szem­pontjából indul ki. Ez, uraim, tisztán nemzetiségi politika, itt a nemzetiség játsza a főszerepet, itt a nemzetiségi eszme semminek alá rendelve nincs. De ha ezen politikát követni akarjuk, és a nemze­tiségek a szabadság rovására ez irányban kívánják nemzetiségi törekvéseiket fejleszteni, az esetben sem jogra, sem méltányos igazságra ne hivatkoz­zanak, és ne követeljék igényeiknek a törvényho­zatal utjáni kielégitését, mert ez teljes lehetetlen, hacsak az ország szétdaraboláslának és a hódítás ve­szélyeinek magunkat kitenni nem akarjuk. Legyen szabad a nemzetiségi érdekeket képviselő társaim­tól megkérdezni : vajon meggondolták-e azt jól, hogy tisztán nemzetiségi politikát itt Magyar­szagban követni és érvényesíteni képesek lesznek-e? En csak egyre figyelmeztetem őket, arra, t. i., hogy én Európában több népfajt nem ismerek, mint" hármat: az egyik a latin, a másik a germán, a harmadik a szláv faj. És e három faj örökösen versenyezik egymással, hogy közölök Európa ura melyik legyen V Meggondolták-e, hogy mi, ha az egyik vagy másik népfajhoz csatlakozunk, a he­lyett , hogy azon bizalomnak, melylyel ben­nünket választóink megajándékoztak, megfelel­nénk , a helyett, hogy egy ily hódítási po­litikának tennők ki magunkat, átkot és nyomort hozzunk azon választók fejére, kiknek boldogságot és jólétet szerezni kötelességünk. Meggondolták-e, különösen román képviselő társaim, kiktől hallot­tam azt a fenyegetést: „elvesztünk, hogy ha nem oldatik meg czélszerüen azon nemzetiségi kérdés, elveszett Magyarország." A veszély még messze van. Éu diplomata nem vagyok, de a történelem­ből tudom, hogy mennyi tömérdek vér és pénz áldozatába került Pmrópának az. hogy Bukarestet megmentse az orosz hatalom alól. De kérdés, hogy vajon ha a politika tovább üzessék-e? és ha az orosz még egyszer Oláhországra teszi a kezét, vajon képes lesz-e Európa másodszor és kétszer annyi áldozat árán azt megmenteni, a melynek bizonyára egy tetemes vészét a mi vállaink is ér­zik. Ezen környülmények, ugy hiszem, eléggé okul szolgálnak arra, hogy ebbeli politikai néze­tektől óvakodjunk. A másik haladási útja a nemzetiségnek a nemzeti érdek fejlesztésének eszközölhetése, a helyi körülmények és viszonyok érett megfontolásából, és nemzetiségi érdekeknek ezekkel való^összeegyez­tetéséből képeződik ki. Én, uraim, e politikát nem látom tisztán nemzetiségi politikának: mert itt a nemzetiségi eszme a főszerepet, nem játsza; itt a nemzetiség magasztos eszméje alá van rendelve a szabadság eszméjének, mely alatt szellemi fejlődé­sünket és anyagi jóllétünket legbiztosabban érhet­jük el. Sőt ugy vagyok meggyőződve, hogy ezen politika a jólét és közboldogság által fogja előte­remteni minden fáju népek nyugalmát és megelé­gedését, ; ezt a politikát pártolom én, és ezen körben óhajtok én mozogni, és itt őszintén be kell valla­nom, hogy nem tudom értelmét felfogni annak: mire szükségeltetik a nemzetiségi törvények alko­tása? mert hiszen maga Dobrzánszky képviselő ár igen szépen felvilágosította, hogy ezred éveken keresztül elismerték törvényeink a nemzetiségek, jogait. Ha tehát vannak ily törvényeink, miért kí­vánják a nemzetiségek, hogy uj törvény alkottas­sák, hogy ujabban ismertessenek el a nemzetiségek és ha most máskép üt ki a dolog mint Ők várták, akkor beleesnek azon hibába, hogy önmaguk idézték elő azt, a mit nem kellett volna előidéz­| niök. Mert azon roppant lármával, melyet az or-

Next

/
Thumbnails
Contents