Képviselőházi napló, 1865. X. kötet • 1868. szeptember 16–november 23.
Ülésnapok - 1865-295
CCXCV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Október 9. 1868.) 117 ha magán személy vette volna meg a birtokot? Ekkép fogván fel az ügyet, a korlátot s a határt, a melyet a törvényjavaslat szab, nem tudom megmagyarázni magamnak. Példát hozok fel az életből : Egy község közönsége földesura birtokát egyik ágon örökáron vette meg és ott nem kapott kárpótlást; a birtok másik részét, a birtokosok másik ágától zálogképen vették meg, s ott megkapták a kárpótlást. Kérem, hol van itt a logika ? Ismétlem, felfogásom szerint mindenki, a ki megváltotta és birta az úrbéri szolgálmányokat, pénzévelfizette ki, azok jogos tulajdonosává vált; s tehát mindenki, legyen az akár magán személy, akár morális testület, jogosítva van a kárpótlásra. Nem akarom untatni a t. házat hosszas előadással, csak fölemlitem, hogy ezen röviden előadott elveket szem előtt tartva, vagyok bátor a 20dik szakaszra nézve módosítást beadni, s a t. ház pártfogásába ajánlani. {Olvassa): A 820. sz. törvényjavaslat 20-dik szakaszához adassék hozzá : „E szabály alól csak oly községek képeznek kivételt, melyek magán földesurak részbirtokát az úrbéri jobbágy-telkekkel és zsellérekkel s ezeknek járandóságával együtt örökösen megvették, az ilyen községek az urbériségre nézve a magán földesurakat képviselvén, kellően kimutatott úrbéri veszteségűkért ugyanazon kárpótlásban részesülnek az országos alapból, a mely az eladó földesúrnak járt volna." Nyáry Pál: T. ház! Igen sajnálom, hogy t. barátom, Halász Boldizsár, nincs jelen, mertezáfolatomat épen ellene akartam intézni. HaláSZ Boldizsár: Jelen vagyok ! (Derültség) Nyáry Pál: Megvallom, bögyén, már midőn e törvényjavaslat ezime fölolvastatott, azon meggyőződésben voltam, hogy épen ugy fog a ház előtt tárgyaltaim, mint tárgyaltatott a zsidóügy, ugy t. i., hogy senki sem szólt hozzá, hanem felállt az egész ház és elfogadta. [Helyeslés.) Ezt én még nagyobb joggal vártam, mert olyan törvényünk nem volt, melyben a nemzet lekötelezte volna magát a zsidók egyenjogositására; de itt törvényünk van: a hol csak arról lehet szó, hogy beváltassék-e a nemzet nevében képviselői által tett ígéret vagy sem. S midőn t. barátom ezen ígéretet akarja megsemmisíteni, nem pártolván a törvényjavaslatot, valóban feltűnő előttem, hogy ez épen tőle származik, kiről tökéletesen hiszem, hogy különben azok közé tartozik, a kik nem csak mondják magokat 48-soknak, hanem valóban 48-sok is. Azt mondja t. barátom, hogy ez nem igazságos, nem pedig azért, mert ez által terheltetnek az országnak minden többi lakosai. Ha ezen indok állana, akkor csupa consequentia tekintetéből ki kellett volna mondania t. barátomnak, hogy az 1848diki országgyűlés egész intézkedése e nemben s a milliók fölszabadítása az úrbéri szolgaság alól igazságtalanság volt. Mert hát mi történt a 48-diki XII. törvényezikk folytán ? Az, hogy egyszerre nagyott lépett a nemzet, kimondotta, hogy testében embernek nem szabad lenni másnak, mint szabadnak, s a szabad embernek szintén a földje is szabad legyen Magyarországon. {Helyeslés.) S intézkedett az iránt, mimódon legyen Magyarországon az ember szabad, s mikép szabadittasaék fel a föld. Erre nézve igen sok vélemény lehet, különféle tervek létezhettek 1848 előtt is; de miután az 1848-iki országgyűlés ezen tervet fogadta el és ezen terv már végrehajtatott, én azt gondolám: utoljára is nagyon fölösleges afölött vitatkozni, vajon nem lehetett volna-e ezt helyesebben elintézni ? mert ez már ténynyé vált és tény fölött okoskodni — kivált nekünk, a kiknek oly sok teendőnk van — nincs időnk. Én tehát, megvallom, ebben nem érthetek egyet t. barátommal; de nem érthetek vele egyet abban sem, midőn ö magát az igazság apostolává vetvén föl, azt mondja, hogy vagy mindenkinek, a ki jószágot szerzett, — hihetőleg ugy értette, a magyar nemzet bejövetele óta egész mostanáig — fizettessék vissza azon ár, melyen a földet vették, vagy pedig senkinek sem. Ez azon okoskodások közű tartozik, melyekből rendszerint azt lehet következtetni, hogy valaki nem akarja azt, a mit a másik akar. Mert az tökéletesen mindegy, ha akár earv, akár más lehetetlen föltételt köt valaki állitásához. Azt mondja t. barátom, hogy vagy mindenkinek, a ki szerződésre lépett 1848 előtt, fizettessék vissza az ár, vagy pedig senkinek sem. De maga is meg fogja engedni és meg is kell engednie tulajdon okoskodása folytán, hogy ez lehetetlen : mert ő azt mondja, hogy azért ne fizettessékki a váll sági összeg az 1840-diki törvény folytán magukat kiváltott volt úrbéreseknek, mert e terhet nem képes megbírni az ország. De, kérem, ha erre a kevesebbre, erre nem képes az ország, annál kevésbbé lehet képes arra, hogy nem tudom hány századra visszamenve, kiszámítsa, hogy kiknek van joguk kárpótlásra. Ez azon okoskodások közé tartozik, melyek csak paraphrasi?ai annak, hogy én ezt nem akarom. De ugy látszik , nem olvasta el t. barátom figyelemmel azon törvényt, melynek végrehajtásáról szól a törvényjavaslat, s a mely végrehajtásra nézve a miniszter nem tesz egyebet, mint kötelességét teljesiti: mert nem azt mondja annak 9dik szakasza, hogy: „akármely czim alatt volt jobbágyok által tett szerződések," hanem azt mondja:
