Képviselőházi napló, 1865. X. kötet • 1868. szeptember 16–november 23.

Ülésnapok - 1865-295

110 CCXev. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Október 9. 1868.) mint a tisztán politikai természetű törvényekre, ugy hogy valamint a nemzet alaptörvényeire néz­ve nincs az idők folyásától feltételezett elévülés, ugy nincs annak helye egy polgári osztály, vidék vagy magánosak irányában vállalt kötelezettségei­nél sem a törvényhozásnak. E tekintetben azonban, tisztelt ház, sem az eddig alkotott törvények, sem jelen szerkezetében a szőnyegen levő törvényjavaslat még korántsem merítették ki azon pótló intézkedések sorozatát, me­lyek az egyszer meghozott , de soha végre nem hajtott törvények folytán kötelezettségeket róttak a nemzetre, s melyeknek teljesítése mintegy vég­rehajtási hagyományul szállott felelős kormá­nyunkra. Nem akarok e téren mindazon hézagokra mutatni, melyek törvényhozásunk s az ezzel egyenlő lépést sohasem tartó végrehajtó hatalom diver­gentiája folytán maiglan is fenmaradtak, noha helyzetünk átértéséhez , s belső intézményeink életrevalóságának megbirálhatásához, s a korszerű átidomitások szükségességénekbelátásához okvetle­nül törvényhozási történelmünknek ezen része fogja a legérdekesebb adatokat nyújtani ; s noha oly nemzet előtt az ily promemoriák sohasem le­hetnek közönyösök, mely a honalapitástól fogva, néhány nagy királyaink korszakát kivéve, folyto­nosan azon eredendő bűnben sinlett, hogy a legjobb szándokkal hozott törvényeit akár cast­szerü , akár végrehajtó hatalmának szervezeti gyöngesége folytán, néha nem akarva, sokszor akarva sem hajtotta végre ; és noha egy törvény­javaslat átalános tárgyalásánál, melynek kiindu­lási alapját épen egy az előbbi időben alkotott törvény végrehajtása képezi, és igy a felvett elvi alapon több ilyenekkel álí szoros összeköttetésben, az elmélkedés horizonját egy varázsgyürü szűk körébe szorítani nem lehet: tekintve azonban az időnek nem csak pénzértékét, hanem erkölcsi hatá­lyát is, mely annak czélszerü felhasználásából a törvényhozásra hárul, nem fogom e kört oly rnesz­szire követni, hol az eszme és anyag délibábként ölelkezve, egymásba folyva, csalfa megfordított ké­pét mutatná a valónak. Ennél fogva csak átfutólag említem meg az 1613 — 27 és azl630.XIV. törvényczikkeket, me­lyek az ország második, de az alföld első folya­mának, a Tiszának szabályozását, mint országos érdekűt elrendelek. És mi történt ? A nemzet pro­ductiv erejének, és épen a magyar faj szaporodá­sának helyrepótolhatlan kárára több mint 200 évig érintetlenül hevertek e törvények. Sőt még ezután is jókedvében kellett a magyarok istenének egy Széchenyit teremteni, hogy magán-társulási utón pótolja e nagy nemzeti érdeket, s ez utón fej­lesztette oda, a hol még azon teendő áll a felelős kormány előtt, hogy ama törvényeknek most már nem betűjétől, hanem szellemétől indíttatva, az összekötő fonalat az országos érdekű tárgyban meg­keresse és feltalálja oly módon: hogy a százezerek milliókra rugó költségén emelt védműveket lega­lább országos költségen tartsa fen. S most áttérek a tisztelt ház engedelmével az 1715. XXXIV. törvényczikk végrehajtásának kérdé­sére, mely törvény azt rendeli, hogy a Jászkunok váltsági összege felerészben a fiscus, felerészben pedig az ország rendéi általfizettessék vissza, mely utóbbi felerésznek fedezéséül a neoaquistica com­missio utján bejövő összegek utalványoztattak, ugy, hogy a rendek közvetlen fizetése csak annyi­ban lett volna idénybe veendő, a mennyiben a kívánt összeg a kijelölt alapból nem telt volna ki. Alkotmányos fogalmaink szerint ez intézke­dés a jogorvoslatok egész tárházát magában foglalta; de mit használt ? midőn az holt betű maradt, s a gyógyszert a beteg irányában soha alkalmazásba nem vették. Végre 1745-ben meghajoltak a Jászkunok a sors kényszerű hatalma előtt, s átlátva: hogy min­den várakozás hasztalan, kénytelenek lőnek a vált­ság eleikbe szabott feltételeit elfogadni, és saját erejűkből teljesíteni. A feltételek következők valának: 1-ször: állítsanak 1000 fölszerelt lovast; 2-szor: jövőben insurgáljanak ; 3-szor: fizessenek 500 ezer frtot örökváltság, 15 ezerét pedig javitmányok fejében, mely utóbbi összeg azonban 80 ezerre nőtte ki magát. Ily előzmények után s a dolog ezen állásában tehát nem lehetett meglepő a t. ház előtt, midőn a múlt hónapokban több jász-kun polgár a kerüle­tek váltsági összege megtérítéséért kérelmezőleg járult a t. ház elé, mely kérelmet Szász Károly és Sípos Orbán barátaim támogatva, ennek tüzetesebb tárgyalása akkorra halasztatott, midőn az ezzel homogén természetű, magokat saját költségükön megváltott községek kármentesítéséről leend szó. Nem kételkedem, t. ház, hogy a quod uni jus­tum, alteri aequum osztó igazság alapján, ugy a jogfolytonosság nagy elvénél fogva is, mely a sző­nyegen levő törvényjavaslat mellett harczol, a Jászkunok váltsági összegét is az 1751 : XXV. törvényczikkben kifejezett 515 ezer írttal megté­ríteni hajlandó lesz. És e reményemet a tulkövetelés látszata nél­kül annál jogosultabbnak hiszem a fentebb elő­adottakon kivül: 1) mert a bizottmányok 1-ső osztálya, hol indítványomat tevém, ezt —habár külön törvény ­czikk alakjában is — elfogadta, s előadója által a központi bizottmányban pártolásra ajánlotta ; 2) mert a váltsági összeg csekélysége mellett

Next

/
Thumbnails
Contents