Képviselőházi napló, 1865. X. kötet • 1868. szeptember 16–november 23.
Ülésnapok - 1865-295
108 CCXCV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Október 9. 1868) csak a kezdeményezés stádiumában állott, a midon az 1848-iki törvényhozás egy hatalmas lépéssel továbbra ment : eltörölte imperative az összes úrbéri tartozásokat és a volt földesurak kártalanítását az ország vállaira tereié. Nem tartozik ide e nagyszerű törvényhozási tény politikai és erkölcsi horderejét mérlegelni : de annyi bizonyos, hogy a törvényhozás ezen intézkedésében, mely az úrbéri birtokot épen azoknak adományozá ingyen, a kik 1848-ig magukat megváltani elmulasztották, mondom, a törvényhozás ezen különben nagylelkű intézkedésében az igaztalanságnak, sőt a büntetésnek egy neme rejlik azok irányában, kik a tulajdon becsét leginkább felfogva és méltányolva, szolgalmuk által az 1 848-ik évi vívmányokat megelőzték. Az 1 848-ik évi törvényhozás teljes mérvben érezte azt, és belátta, hogy, nem mondom, a hanyagságot, de a késedelmet jutalmazni egyrészről, más részről pedig a szorgalmat sújtani, mellőzni, nem volna sem az igazságnak megfelelő, sem pedig a nép erkölcsi érzületére kedvező befolyást nem gyakorolna. Épen ezért, miután e tárgyra nézve idő hiányában tüzetesen nem intézkedhetett, az 1848-iki XII. törvényczikk 9-ik szakasza által a minisztériumot bízta meg, hogy a korábbi örökváltságokra nézve ugyanezen törvény szellemében az igazság és méltányosság igényeihez és a körülményekhez képest intézkedjék. Kétségtelen, t. ház , hogy a törvénynek ezen szakaszában a törvényhozásnak positive, noha szabatosan nem körvonalozott ígérete fekszik. Ezen ígéretnek korlátait megszabni, és ezen korlátok közt a nemzet igéretét beváltani czélja azon törvényjavaslatnak, mely most önök előtt fekszik. (Helyeslés.) Engedjék meg önök, hogy röviden rámutathassak azon vezérelvekre, a melyeket a minisztérium e törvény alkotásában követetett. (Halljuk !) Az iránt, hogy a nemzet igéretét be kell váltanunk, a kormánynak nem volt szabad önmagával egy perozig is kétségben lennie. (Helyeslés j'obiról.) A nemzet legyen fukar az ígéretek terén ; de ott, hol az igéret beváltásáról van szó, fukarkodnia annyit tenne, mint megtakarítván a nemzet filléreit , elvesztegetni egy sokkal nagyobb kincset: a nemzet erkölcsi hitelét. (Tetszés.) Arra nézve is tisztában volt a minisztérium önmagával . hogy a kárpótlást mindannyi örökváltsági szerződésre, mely 1848 előtt keletkezett, kiterjeszteni teljesen lehetetlen, és hogy e szerint időpont tekintetében egy bizonyos, határozott demarcationalis vonalra van szükség. Biztosabb és igazságosabb demarcationalis vonalt a kormány nem talált, mint az 1840-iki évet, midőn a törvény először engedte meg a jobbágyoknak, hogy az úrbéri kötelék alól magokat örök időkre megválthassák; mert az 1836-dik évi VIII. törvényezikk csak arra szorítkozott, hogy az évenkénti természetbeli szolgálólányok szintén évenkénti pénzbeli szolgálólányok által legyenek pótolhatók, a mi a hűbéri tartozásoknak inkább csak átváltoztatása, átalakítása volt, mintsem a hűbéri viszonyok végmegszüntetésének és örök megváltásának jellegét hordja magán. A minisztérium tehát azon szempontból indult ki, hogy a korábbi időkben, t. i. 1840 előtt létrejött úgynevezett úrbéri örökváltsági szerződések inkább a törvényen kívül (praeter legem), mint a törvény alapján és következtében keletkeztek : és hogy ennélfogva azok tulajdonképen a magánjog körébe eső szerzés (acquisitio) természetével bírnak. Annál inkább kellé ragaszkodnia a kormánynak "ezen határvonalhoz, t. i. az 1840-iki évhez, mert ezenkivülmás biztos, határozott és igazolható határvonalra nem találván, csupa következetességből kénytelen lett volna századokra visszamenni, és a kárpótlást különbség nélkül mindannyi örökváltsági szerződésre kiterjeszteni, a mi által egy részről a kincstár nyakára elviselhetlen terhet róna ; más részről pedig már csak a bizonyítás terheinél fogva is tömérdek zavart és bonyodalmat idézne elő. Harmadik kérdésül a kárpótlás mennyisége tolta fel magát a kormány előtt. Miután az 1848-iki törvényhozás semmi számot meg nem állapított, hanem csak azt mondotta, hogy a jobbágyaknak az örökváltságért adandó kárpótlás az igazság és méltányosság igényeihez legyen mérve, de más részről kimondotta azt is, hogy e kárpótlás azon törvénynek megfeleljen, mely a földesurak kártalanításáról rendelkezett, a kormány azt hitte, hogy csak akkor fogja eltalálni a törvényhozás nemes intentióját, ha a volt jobbágyok számára ugyanazon kárpótlást hozza javaslatba, mely a megváltott úrbéri telkekért a földesurak részére járna, ha azon telkek meg nem váltattak volna. Ezen elv az egyedüli helyes és igazságos mind a váltságosokra, mind pedig a kincstárra nézve. A váltságosak irányában azért, mert ezek a megváltás által mintegy a földesúr jogaiba léptek, s ennélfogva nem forog fen semmi ok arra, hogy ők akár több, akár kevesebb kárpótlásban részesüljenek, mint amennyit magoka földesurak vehettek volna igénybe,; a kincstár irányában pedig azon okból, mert ez által a kincstárra nem hárul sem több. sem kevesebb teher, mint hárulna akkor, ha az 1840diki törvény épen nem keletkezett, vagy pedig ennek alapján örök váltsági szerződések létre nem jöttek volna.
