Képviselőházi napló, 1865. VIII. kötet • 1868. junius 17–julius 9.

Ülésnapok - 1865-243

COXL III. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Június 19. 1868.) 61 Erre törekedvén a központi bizottság, de másfelől az egyenlősítést nem akarva ugy eszközölni, hogy csigázzuk feljebb a helyenkint most nem létező alacsony árakat, hanem ugy, hogy a mostani alacsonyabbakat megtartva, szállítsuk le a magasabbakat: nem hozhatott mást javaslatba, mint a mit javasolt. Négy forint 60 kr. volt az erdélyi kedvezményi ár, 4 frt 90 kr. a máramarosi. Én személyesen óhajtottam volna és kértem is, hogy, ha lehet, jőjünk le a 4 frt 60 krra mindenütt azért, hogy könnyítve legyen ott, a hol leginkább kell, és az egyenlőség elve is salválva legyen. S ha ez teljes mértékben nem lehet, aztmondom,menjünkleaddig, a mennyire csak lehet. De kérem, hogy valósítsuk meg a teherviselés egyenlősítését ? Ha a nagyobb tételekből leengedvén, teszem, egy harmadot, az alacsonyokból is annyit leengedünk. ekkor az árkülönbség csak ugyanaz marad. Ha csupán ezen speciális kérdés volna előttünk, tán — tekintve az idő becses voltát — föl sem szólaltam volna, ámbár, mint előadó, ezzel kötelességemet sértettem volna meg; de ha speciális tárgynál ezen útra lépünk, következetlenség nélkül a többi tárgynál sem utasithatnók vissza azon haladást. De bármi mélyen meg vagyok győződve a mondottak igazságosságáról, mégis helytelennek tartanám, ha ezen egyetlen tekintet által vezéreltette volna magát a központi bizottság, mert a summum jus summa in juriaitt is. Épen azért tekintetbe kellett vennie azt, a mi előtt szemet hunyni bün lett volna. sőt több lett volna mint bün , mivelhogy hiba lett volna az: tekintetbe kellett vennie, hogy Erdély már 1848-ban törvényhozásilag ki akará fejezni azon kivánságát, hogy az unió folytán a só ára föl ne emeltessék. Nem adhatok igazságot előttem szólott Grál János képviselő urnák a tekintetben, hogy Erdély ez időben ezt az unió föltételeként mondotta volna ki. A szentesítést nyert unio-törvény nem tudott erről semmit. Én tisztelem Erdélynek országgyülésileg nyilvánított akaratát is. és figyelembe vétetni óhajtom. Ugyan ezt tette a központi bizottság. De mikor ezt tette, és meggyőződésem szerint is helyesen tette, tekintetbe vett az még mást is. És mi volt ez a más? A pénz megváltozott értéke volt, mit szintén tekintetbe kellett venni. Akkor és most közt e tekintetben nagy a különbség ; és midőn ezt hangsúlyozom, nem azt akarom mondani, hogy az agiót számba véve, annak napról napra változó állásából számítsuk ki, hogy mikép fogjuk fizetni a ránk már is kirótt adókat; ez képtelenség lenne. Elismerem; de legyen bár népszerűtlen, bátran el merem mondani, hogy a törvényhozásnak akkor, mikor megszabja az adókat, az akkor fenállott agiót figyelem nélkül hagyni nem lehet: mert nem ugyanazon nominális összegre van szüksége, haapénznekazagiónál fogva csekélyebb az értéke; mert az államnak meg kell venni ugyan annyi lovat, s hozzá annyi zabot, mennyi föntartásukra szükséges; fizetni kell a tisztviselőket ugy, hogy azok élhessenek. Pedig azok szintén naturalékat vesznek és azokból élnek, a melyeknek ára pedig az agióval együtt emelkedik. De a befizetéseknél igenis tekintet nélkül lehet s kell azt hagyni. Ha tehát ,a pénz értéke megváltozott, akkor erre a megszabásnál figyelemmel kell lenni, szemben Erdély kifejezett akaratával is. Hosszú képviselő úr azt monda, hogy ha megváltozott a pénz értéke, megváltozott ugy, hogy a mit Erdély elad, azért nem kap többet, mint kapott ez előtt, de a mit vesz, azt kétszer, háromszor drágábban fizeti. Nem akarom vitatni, hogy ez az utolsó hajszálig így áll-e? habár azt hiszem, hogy ha az árak ma is a régiek, agio nélkül azok még alacsonyabbak volnának. De ezt el akarom fogadni ugy, miként mondotta. De ez a megváltozott pénzérték kérdésének csak az egyik fele; a másik felét csak akkor látjuk meg, ha nem tekintünk csak az egyesekre, hanem tekintünk a kincstárra is, nem csak az adózókra, hanem az adót vevőre is. Az minden esetre igaz, hogy minél csekélyebb értékű pénzt kap a kincstár, azon menynyiségu pénznek annál kevésbbé tudja hasznát venni; igy tehát, hogy szükségleteire több pénzt kell kapnia. Az igaz, választhatunk, s ha magunktól nem kerül, kis kölcsönt kérhetünk. De az igazság előtt szemet hunyni nem szabad, nem lehet. Mondom, mind ezeket is tekintetbe vette a központi bizottság,sőt tekintetbe vette a moldovai csempészetet is; de épen erdélyi képviselőktől vagyok ugy értesítve, hogy a moldovai só oly utakon hozatik be Erdélybe, melyeken hegyről le, hegyre fel lehet csak haladni. Nem akarok hosszasan kiterjeszkedni e tárgyra, mert nem ismerem a helyi viszonyokat, nem tudom, melyik a sónak az az ára, mely mellett a csempészet nem fizeti ki magát; de azt tudom, hogy ez a dolognak ismét csak az egyik fele. Hosszú képviselő úr ugyanis azt mondotta, hogy inkább legyen csempészet Erdélyből Magyarországba, mint Moldovából Erdélybe, itt a csempészet folytán a pénz mégis ben marad. Az igazságnak itt ismét csak egyik felét látja. A másik fele az, hogy a Moldovából Erdélybe űzött csenipészkedés oda kényszerit bennünket s a kormányt, hogy zárvonalat állítson fel ott, hol a magyar korona területe megszűnik; ellenben ama másik csempészet Erdélyből ide arra kényszerit bennünket, hogy válfalat állitsunk fel, s épen ott, hol az legkevésbbé lehet kivánatos. Ezek azon indokok, melyek a központi bízott-