Képviselőházi napló, 1865. VIII. kötet • 1868. junius 17–julius 9.

Ülésnapok - 1865-243

52 COXLIII. OESZÁGOS ÜLÉS. (Június 19. 1868.) termelés kerül: még azon esetben is bátor volnék kérdeni, helyes volna-e, hogy p. Máramaros vidéke, hogy Bereg és Ugoesa, hogy Erdélynek sóaknával megáldott vidékei fizessék a szállítási bért azért, hogy Szabolcs és Pest megye a sót olcsóbban vehesse ? azon Szabolcs megye és azon Pest megye, mely a sónak nagyobb árára szükséges pénzt is sokkal könnyebben előállíthatja, mint akár Máramaros, akár pedig Erdélynek sóaknákkal megáldott vidékei. Miután az ország elfogadta, hogy a só országos jövedék legyen, de azért még is helyesen és méltányosan a só ára az ország kebelében is a viszonyok szerint különbözzék: azt hiszem, hogy a dugárusság az, melynek meggátlása, kell, hogy a só árára befolyást gyakoroljon. Méltóztassanak megfontolni, hogy ha netalán az általam ajánlott leszállítás következtében a dugáruság igen csekély mértékben az ország belsejében némileg könnyittetik is, de másfelől ezen leszállítás eszközül fog szolgálni arra, hogy a dugárusság a testvér Oláhország és Erdély között gátoltassék, mely dugárusság jelenleg nagy kiterjedésben s igen csekély nyereség mellett is gyakoroltátik. Az árleszállítás tehát bizonyosan annak meggátlására fog szolgálni. Méltóztassanak továbbá megfontolni azt , hogy a dugárusságnak már az által is útja van állva, hogy itten nem a sóaknáknál levő átalános árról, hanem kedvezményi árról van szó, melyért a só csak az illető fogyasztók egyéni és családi szükségletére adathatik el. Méltóztassanak továbbá meggondolni, hogy miután a jelen törvényczikk következtében a haza kebelében az eddigi sóárak több helyen egy harmad résszel leszállittattak, én semmi egyebet nem kívánok, hanem csak azt, hogy Erdélyben a kedvezményi sóár azon lábra tétessék vissza, melyen ezen só ára a forradalmat megelőző időben volt. Az ország ezen sóárt is mindig törvénytelennek tekintette, annak nagysága ellen mindig felszólalt, és ezt annál inkább tehette, mert Erdély törvényei szerint világosan fen volt tartva az országnak e részben szabad intézkedése. Erdély törvényeiben ezen szavak „excepto easu extremae necessitatis" helyet nem foglalnak, melyek a magyar törvényben foglaltatnak és melyek a magyarországi sóárák meghatározására mily káros hatással voltak, ezt országgyűléseink történelme tisztán mutatja. De végre és mindenek felett méltóztassék a tisztelt ház megfontolni azt, hogy az iránt, miszerint a só ára Erdélyben ne emeltessék, az 1848-ik évi utolsó kolozsvári országgyűlésen kifejezett országos akarat létezik. Ezen országos akarat szabály szerint szól nekem és azoknak, kik különösen Erdély érdekeinek képviselésére vagyunk hivatva: ettől el nem állhatunk, ettől elállnunk nem szabad. Végül méltóztassanak megfontolni, hogy bár ha egy országos akaratra támaszthatjuk ezen indítványomat, még is ezen indítványban a méltányosság is alapul van véve. En ugyanis ezen indítványnál azon szép latin mondatból ; „ab amicis justa sünt petenda

í£ indultam ki; figyelembe vettem azt, miszerint a pénznek értéke, a pénznek neme, a só előállításának költsége jelenleg magasabb, mint talán azon időben volt. És hogy ha a t. ház a nominális érték helyett a valódi értéket akarja venni, akkor a nominális értékben valamely fölemelkedést mi is elfogadhatunk. Ez oka, hogy az általam tett indítvány nem szó szerint az 1848-ban kifejezett országos akarat, hanem azon akaratnak a mostani körülmények, a mostani viszonyokhoz idomított elfogadása. Ezek azon érvek, ezek azon alapok, melyekre alázatos igénytelen indítványomat alapítva, a t. ház figyelmébe ajánlani bátorkodom. Horváth LajOS jegyző (olvassa id. Teleki Domokos gr. módositványát.) HOSSZu József: ügy hiszem, a pénzügyminiszter úr, midőn Magyarországra nézve a sónak árát 7 frt 48 krról 5 frtra szállította le: ezt azért tette, hogy a csempészetet az országban megakadályoztassa ; azért tette, hogy a fogyasztást elősegítse ; azért tette, hogy a nép sorsán könnyítsen. Épen ezért nagyon csodálkozom, hogy midőn Erdélyre nézve a só árát meghatározta, akkor ezen tekinteteket figyelembe nem vette. Mert ha szükséges valahol a csempészetet megakadályozni, bizonyosan e szükség Erdélyben forog fen. Mindnyájan tudjuk, a pénzügyminiszter úr legjobban tudja, hogy Erdélyben, elkezdve a Vaskaputol Bukovina széléig, rendezett csempésztársulatok vannak, melyek 1000 mázsájával csempészik a sót Romániából Erdélybe, a nélkül, hogy a drága pénzen fizetett pénzügyőrök azt megakadályozni képesek volnának.Százezerekbekerülnek a pénzügyőrök, és mégis a czélt, melyért fel vannak állítva, elérni nem képesek. Ekkor az országgyűlésnek kell ily módon gondoskodni, mely ezen czélt elérje. Ezen mód nézetem szerint nem más, mint a só árának annyira való leszállítása, hogy a csempészet Romániából Erdélybe ne legyen jövedelmező. Épen ily mértékben leszállítás mellett szól a fogyasztás előmozdítása. Erdélynek lakossága 2 millió lelket számlál; ezek fogyasztanak évenkint legalsóbb számítás szerint 240,000mázsa sót; ha ehhez hozzáadjuk a 3 millió 940,583 háziállat után számítandó sófogyasztást, mely tenne 315,246 mázsa sót: az egész fogyasztás lesz összesen 555,246 mázsa, mely a jelenlegi fogyasztásnál 255,246 mázsával több. Hogy pedig a fogyasztásra nézve mesés