Képviselőházi napló, 1865. VII. kötet • 1868. marczius 11–junius 16.

Ülésnapok - 1865-230

284 CCXXX. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Május 13. 1868.) s más fölszerelési szükségleteket mindaddig, mig a hazában megszerezhetők, hazai gyárakból be­szerezni". Ezt a feltételt vasiparunkra életkér­désnek tartom. Most volna alkalmunk azt oda emelni, hová az más országban emelkedett; s készebb volnék a vasutak építését is halasztani, mig — habár országos segélylyel is — oda segí­teném a vasgyárosokat, hogy a vasutak minden szükségletét előállíthassák. Szontagh Pál (gömöri): T. képviselőház! Én a felolvasott pontot az államra nézve terhes­nek , a közgazdaság tekintetében károsnak és a hazai vasiparra nézve veszélyesnek tartom. A vám fele, melynek visszatérítése e pontban igértetik, ezentúl —mint tudjuk —a porosz vámszerződés sze­rint tesz 62 '/ 2 krt ezüstben, mázsánkint és mérföl­denkint felvéve 12,000 vámmázsát, tenne 7500 frtot. Ezen itt fenforgő engedély mintegy 50 mértföld­nyi vaspályára kiterjedvén, tosz ezen vaspályate­rületre nem egészen 400,000 frtot. De mivel feltehe­tő, hogy ezen kedvezmény, mely itt. adatik, alig lesz megtagadható más vaspályái vállalatoktól, s fel­véve az egész vasúthálózatot, melynek több mint 600 mértföldnyi a kiterjedése, a kerek összeg 2 V 2 millió forintot tesz, mely esetleg a budgetet terhel­hetné. Igaz, hogy csak esetleg, mert azon feltétel­hez van kötve, hogy és a mennyiben a vállalkozók ezen vasúti vas szükséglet őket külföldről behozni kénytelenek volnának. Azonban, ha valakinek ér­dekében van annak kimutatása, hog}^ állítólag kénytelen erre, az igen egyszerű és igen könnyű dolog ; ellenben igen nehéz annak megitélése, vajon ezen kényszerűség valódi-e vagy színlett '? avagy mesterkélve előidézett ? Legközelebbi példája ennek a pestvárosi víz­vezetés, hol az öntött vascsövek szállítási feltéte­leit egy idegen mérnök helyes ok nélkül annyira nehezítette, hogy senki, ki azok iránt kéz alatt nem lett megnyugtatva, nem vállalkozhatott, és hazai vasiparosaink, kiknek egy része hazafibüszkeségbő'l is hajlandó volt vállalkozni, ajánlatot sem tehetett. A feníorgó esetben a hazai sintermelés egy évben mintegy 5 — 600 ezer mázsát tehet, a velünk egy vámterületet képező' ausztriai iparo­soké két annyit, a vállalkozók összes három évi szükséglete pedig mintegy 600 ezer mázsát. De ha ezen szükségletnek csak egy negyed része köve­teltetnék két-három hónap alatt a hazai vasiparo­soktól, jelenleg, midőn átalában meglehetősen el vannak mindenütt foglalva, egy sem vállalhatná azt el, és akkor ezen állítólagos kényszerűség mind­járt be volna bizonyítva. Már pedig ugy áll a dolog, hogy még abban az esetben is, hogy ha itthon elegendő vas volna kapható, érdekében áll a vállalkozónak küldföld­rői venni azért, mert a külfödi kőszén mellett ké­szült, de roszabb minőségű vas átlag mégis mint­egy 2 frttal olcsóbb. Ez ugyan nem a hazai ipar hibája, hanem azon sajnos körülményeké, hogy nálunk ezen ipar fölkarolására még eddig semmi sem történhetett, holott a külföldi kormányok ezen iparra nézve évek, sőt egy fél század óta mindent elkövettek, hogy azt minél jobban fej leszszék s hatalmasabbá tegyék, és ellátták e végből a segédeszközök minden nemével, különösen közlekedési eszközök tekin­tetében. Hogy ez utóbbi milyen fontos, elég meg­jegyezni, hogy mig egy mázsa vas készül, négy mázsa nyers anyagot kell mozgatni. Hogy állunk e tekintetben? Fontaink hiányosak, mellékuta­ink gyakran járhatlanok, s felsővidéki vasiparunk még egy ölnyi vaspályát sem bír felmutatni. Mindamellet a mi vasunk legalább is any­nyival többet ér, mint a mennyivel drágább. De mivel a vasúti vállalkozóknak érdekében áll, olcsóbb, habár roszabb anyagot is használni, mert az épitkezési megtakarítások szokták a r ész­vények árkeletét megszabni: ennélfogva több mint valószínű, hogy a vasnak legalább nagy ré­szét akkor is a külföldről fognák hozni, ha az egész vámot kellend fizetniök. Ha már most itt ezen vámnak fele igértetik visszatérittetni, ez valóságos praemium, s annál bizo ­nyosabban az egész anyagot a külföldről fogják hozni, s az első esetet, midőn színleg fogják a kény­szerüség'et igazolni, föl fogják használni, hogy ne­csak egy évi, hanem az egész pályára kívántató szükségletet a külföldön eleve kötelezzék le, s igy későbben, ha a hazai vasipar akarná is, többé nem lesz módjában a verseny. (Igaz!) S ekként el lehetünk arra készülve, hogy a feltétel valósággal be fog következni s a fentebb emiitett harmadíél­milliónyi vasúti kölcsön tételében rendkívüli budge­tünket fogja terhelni. Ennél is nagyobb azon közgazdasági kár, mely ebből ránk háramlani fog. Összes vasúti hálózatunkra, a mint mondám, több mint 600 mért­földet véve föl, 7— 8 millió mázsa sin-vas, értékben 50—60 millió forint kívántatik. Ez oly nevezetes összeg, mely valóban megérdemli a gondoskodást, a mely által annak lehetőleg legnagyobb részét bia ­tositsuk magunknak. S nem is ismerhetem azt el jó gazdálkodásnak, a mely csak annak kedvez, hogy az egész összeget a külföldre juttassa: mert habár közvetlen nem mi fogjuk fizetni ezen összeget; de ugy vagyok meggyőződve, hogy annyival szegé­nyebbek leszünk, a mennyit elmulasztunk értékesí­teni holt tökeinkből és másra nem fordítható munka­erőnkből, mely ekként elveszett. Igaz, hogy jelenleg a hazai ipar nem képes kiállítani a kívántató menniységet; de rövid idő

Next

/
Thumbnails
Contents