Képviselőházi napló, 1865. VI. kötet • 1867. deczember 10–deczember 30.

Ülésnapok - 1865-189

CLXXX1X. OKSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. J4. 1867.) 131 tatása, a melyet imádó kegyelettel oltott be a történelem e nemzetbe; küzdelem ez azon törekvés ellen, mely a mohácsi vész óta átokként nehezült ezen hazára nemzet és fejedelem között, de a mely ellen — szeretett hazánkat rabbá és koldussá tenni — e megkisérlett törekvés ellen, legjobb őseink küzdöttenek. És hogy ha a törvények könyveire nem hivatkozom is, meglátom én azon küzdelmet, a'mely mellett ma is vivők én is, történetünk nagy könyvében, megtalálom, hogy mily kegyelettel imádtattak nemzetem által és mindenkor azok, a kik Magyarországot mint önálló független alkotmányosan szabad államot adták át utódaiknak. íme, uraim, képviselők, ez az én czélom, ez az én alapom, és kiindulási pontom ; s ezért támadom én meg az ezekkel ellenkező miniszteri törvényjavaslatot, s ajánlom öninditványomat. Az alkotmányos szabadságot óhajtom én; az igazi, az 1848-ki törvényekkel biztositott szabadságot; és én itt nyilvánítom, hogy engem azon szabadság lelkesít, melyet a költők megénekeltek, melyet megénekel b. Eötvös József mint költő, mondván: ,,Az ég egy kincset ad minden hazának S a nemzet hiven őrzi birtokát : Hellásnak kincse egy elomló rom ; Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom!" Igen! tisztelt képviselőház! ezen szent fájdalma, ezen fájdalom az, mely engem a szabadság utján vezérel. Imádom azon szabadságot, melyre monda Vörösmarty: „Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat! S elmultának legjobbjaink A hosszú harcz alatt." E szabadság mellett és e szabadságért küzdök én; és hazám 1790-ki és 1848-ki törvényeit irva fel hazám zászlajára, Buda városának képviselője lelkesültségeként. lelkesülve, én is arra kérem hazám védszellemét, tűzze ki e zászlót Budavár országos palotájának ormaira, hadd lássa azt meg minden magyar: Mint szeplőtlen szabadságunk im e jelét! S ha lelke ép, alája tér. (Éljenzés és taps a szélső bal oldalon.) Tisza Kálmán: T. ház! Azt gondoltam, azon reménynyel kecsegtettem volt magamat, hogy nem leszek én is kénytelen a t. ház türelmét igénybe venni; azonban ezen reményemet meghiusiták többen, meghiusitá maga az igen t. miniszterelnök ur, de meghiusitá mindenek felett az én igen t. barátom Eötvös József b. második beszédével. Ugy látszik, hogy én már azt el nem kerülhetem, hogy minden fontosabb tárgynál vele vitatkozni kénytelen Jegyek. Mielőtt az ő beszédének taglalásába bocsátkoznám, legyen szabad egy pár megjegyzést tennem mások előadására is. Legelsőben is, a mi az igen t. miniszterelnök ur beszédét illeti, én nem követem őt és az előttem szólót azon térre, hogy a hírlapokról és a hírlapokban mondott dolgokról beszéljek. En beszédéből legelőször is örömmel constatálom azon nj ilvánitását, hogy nincs reaetio, nincs camarilla. Én ugyan tudom azt, hogy sokszor bárki is csalatkozhatik ; tudok egy magyar példabeszédet, mely e csalódhatást egyszerűen bár, de igen jellemzően fejezi ki, azt mondván, hogy : „a pap házán gólyafészek, minden ember látja, csak a pap nem látja.

<£ (Derültség.) Mindamellett sokkal inkább bizom politikai éles látásában a miniszterelnök urnák, mintsem azt hinném, hogy ő csalatkozik. Igen t. miniszterelnök ur a pártok állásáról szólván, felolvasá a jelen évi XH-ik t. ez. ide vonatkozó szavait. De engedje meg, ha azt mondom, hogy ő ezen törvény alapján a pártok állását, nem helyesen magyarázza. Ugyanis indokolván, hogy a jelen javaslatot elkeli fogadni, megtámadva a mi nézetünket, mely más eljárást kivan életbe léptetni, azt mondja: ezen törvényjavaslatot el kell fogadnunk, mert ennél kevesebbet ő felsége többi országai és népei el nem fogadnának; hogy tehát a javaslatot el kell fogadnunk azért, mert kevesebbet híjába fogadnánk el. Mi ellenben azt mondjuk, hogy mi készek vagyunk adni a törvény értelmében mindent, mit adhatunk; de azt hiszszük, hogy azon törvény ama szavai, hogy annyit adunk, a mennyit szabad, nem azt teszik, hogy annyit adjunk, mennyit ö felsége többi tartományai és országai elfogadnak, hanem annyit adunk, a mennyit megbírunk. Ez a pártállás különbsége e kérdésben kettőnk között. Igen nagy örömmel hallottam, hogy a t. miniszterelnök ur is a reductiót gyakorlati eszmének tartj'a; csak azt sajnálom, hogy mindamellett nem hiszi azt miránk alkalmazhatónak : pedig azon indokolása, melyet elmondani méltóztatott, miszerint mindig azt látjuk, hogy csak szegény államok fogadják el a reductiót, de gazdag államok nem, fájdalom, épen arra utal, hogy mi nyúljunk azon eszközhöz, mert mi tagadhatatlanul nagyon szegények vagyunk. A t. miniszterelnök ur felhozta annak példájául, mennyire igyekszik minden állam megfelelni kötelezettségének, hogy az éjszak-amerikai államok, mindamellett, hogy átalános volt a hit, hogy ha elismerik is, csak részben fogják elismerni az adósságokat,a melyek a háború alatt fölszaporodtak, mindamellett is ezen adósságot elismerték; pedig — mint monda — egy okkal többel bírtak arra, hogy el ne ismerjék, mert azon terhek, melyek azon adósságokból rajok háramolnak, a 17»