Képviselőházi napló, 1865. VI. kötet • 1867. deczember 10–deczember 30.
Ülésnapok - 1865-188
100 CLXXXVni. ORSZÁGOS ÜLÉS (Deez. 13. 18G7.) nemzetiségek hazája. Ha egyesek teszik azt tisztelt képviselőtársaim közül, a mint az többször meg is történt, és történt vallási ügyekben is — bizonyosan tudom, hogy a t. képviselő urak emlékeznek még, hogy a tavalyi ülések egyikén egy t. képviselő társunk, a ki a polit'ka s diplomatia magas regióiban igen otthonosnak érzi magát, de a jus canonicumot annál inkább ignorálva, egy román püspököt annyira megtámadott, hogy azt hittük — a mint szóló ur azt proponálta is — miszerint a kormány emiitett püspököt nem csak püspöki székétől és javadalmaitól megfosztja, hanem helyébe azonnal magyar ajkú püspököt fog kinevezni — én efféle kifakadásokra, mondom, nem fektetek súlyt; de fektetek súlyt az ilynemű nyilatkozatra akkor, midőn a kormány részéről tétetik, vagy pedig a kormány egyes tagjai által, mint az a keddi ülésben is történt. Aliusiója által a tisztelt miniszter ur azt mondotta — mert az értelme az vala — se többet, se kevesebbet mint azt, hogy a hazának nem magyar nemzetiségű lakó-i, kik pedig igen számosan vannak, ellenségei a hazának. (Felkiáltások : Nem mondta senki!) Az volt az értelme, s azt jelentette, hogy a kormánynak nincs bizalma azokban, a nélkül, hogy figyelembe vette volna, hogy a tételt meg lehet fordítni is. Az ilyen nyilatkozat mellett, t. ház, azt hiszem, hogy a kormánynak eddigi eljárása épen nem kelt bizalmat iránta a nem magyar ajkú népeknél. Elő fogom sorolni e tekintetben nézeteimet. A magyar kormány inauguráltatása óta, ugy látszik, nem emelkedett missiójának magaslatára, hanem ugyanazon politikát akarja követni, melyet a közvélemény régen elitélt, és azon kormányok politikáját, melyek hibáik miatt már megbuktak, t. i. & r hatalom s erőszak politikáját. Én ugy hiszem, jelen századunkban a hatalom, mely csak physikai erőre támaszkodik, nem elég erős, sőt gyarló; nem egyedül az anyagi erő nyom a latban, hanem a jelenkorban, mint soha az előtt, az erkölcsi erő az első rangot foglalja el. Hogy más történeti esetekre s a távolból vett példákra ne hivatkozzam, csak egyet hozok fel, a mi közelünkben van. A történelemnek egy csodálatos és különös ténye az, hogy Ausztria, mely kiválólag katonai állam volt, kitűnő katonai állam, vagy is mindig a nyers erőre támaszkodott, mindenkor hátrányban volt más népekkel szemben, nem csak műveltségi és szabadsági tekintetben, hanem katonailag is. Meg sem említem Gusztáv Adolfot, II. Frigyest, I. és III. Napóleont, hanem egyedül az ifjú és 16 millió lelket számláló Poroszországra utalok, mely elég erős volt arra, hogy Ausztria hadseregét pár nap alatt tönkre tegye. Azt fogják tán mondani, hogy a lángész ott, egy uj találmány itt, határozott a csata kimenetele felett: megengedem ; de ki fog jót állni arról, hogy nem jön holnap egy oly ellenség, mely egy uj ágyút fog feltalálni s evvel Ausztriát semmivé teszi? Mig Ausztria a múlt emlékein tengődik, addig mások előre tekintenek. Én hiszem, hogy az idő és szabadság meg fogják másítani a népek jelen állapotát, és pedig az absolut hatalom kárára, annál nagyobb kárára, minél inkább fognak késni a hatalom és erőszak politikáját megváltoztatni. Mellőzve más egyebet, egyedül arra az egyezményre fogok szorítkozni, mely hazámat illeti, t. i- a közösügyi egyezményre, melyet a dualismus elvének felállítása hozott létre: s erről azt hiszem, hogy ez nem oly egyezmény, mely szabad népek közt köttetik; legalább vélekedésem szerint nem népek közti egyesség, hanem Magyarországnak vagyis inkább a magyar nemzetnek a koronával történt kiegyezése. Ebben pedig nagy a különbség fölfogásom szerint. Ezen egyesség történt hazánk függetlensége és önállásának rovására, e házban lakozó többi nemzetiségek hátrányára, és a közszabadságnak hátrányára, a nélkül, hogy a magyar nemzet ezen egyességből Ezsau lencséjénél valami egj^ebet elért volna, vagy legalább a jövőben elérne. Átmegyek azon politikára, a mit a kormány — mióta ezen elv inauguráltatott — ugyan azon a fonalon s irányban haladva követett. Nem akarom feszegetni, mert képviselőtársaim közöl már agy is sokan felemlítették, hogy milyen szabadságot élvezünk. Én csak arra akarok szorítkozni, a mi azon nemzetet illeti, melynek fia vagyok, t. i. a románt. Már mindjárt kezdetben a minisztérium, eljárása által, azzal inangurálta politikáját, hogy a t. belügyminiszter ur masregelozása által Krassómegyét, minden más magyarországi megyétől eltérőleg, azon jog gyakorlatától fosztotta meg, melyet az ország többi megyéinek lakosai háborítatlanul élveztek. S midőn e tekintetben egy interpellátio tétetett Babes képviselőtársam részéről, a miniszter ur kereken kimondta, hogy ugy tett és ugy fog tenni más alkalommal is. Én Babes ur nyilatkozatát, melylyel magát megelégedettnek nyilvánította, s mely nem annyira meggyőződésből, mint inkább bizonyos meglepetésből vagy más tekintetekből származott, méltányolni tudom; de megvallom, engem a belügyi miniszter ur felelete se fel nem világosított, se meg nem győzött, sőt meggyőzött arról, hogy ezen eljárást továbbra is követni fogja. Hogy ez meg is történt, látszik a megyék iránti eljárásából. Már pedig én kötelességemnek tekintem, hogy a megyei autonómiát védjem, mert ugy hiszem, hogy a nemzetiségi kérdésnek megoldása, a nem magyar ajkú lakosok nemzeti létének biztosítása leginkább a megyei autonómia által fog eléretni.
