Képviselőházi napló, 1865. V. kötet • 1867. szeptember 30–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-171

GLXXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Nov. 6. 1867,) 157 Mielőtt e tárgyat közelebbről érinteném, legyen szabad kissé visszapillantanom öt napi tanácskozásainkra s ezek eredményére. A vita tárgyát képező interpellationális kérdés nagyobb téreket foglalt, mint eredetileg gondoltuk, a vélt csatározás, melyet egy miniszteri nyilatkozattal s pár észrevétellel hivénk befejezhetőnek, egy fényes parlamentáris csatának vévé fel alakját. A több napi tárgyalások folyama alatt alkalma volt meggyőződni mindenkinek nem csak a kormánynak helyes vagy nem helyes eljárásáról, de egyszersmind alkalom szolgáltatott minisztériumnak és országgyűlésnek már eleve is azon irányelveket kijelölni, melyeket követni akar majdan akkor, midőn a parlamentális rendszer szemben a municipiumokkal fog tárgyaltatni. E kérdésre vonatkozólag, azok után, miket már többen, de különösen Somssich tisztelt képviselőtársunk, oly mélyen tanulmányozott szakavatottsággal, de egyszersmind a nemzet óhaját anynyira kifejezőleg elmondott, nekem kevés mondani valóin lehet. Atalában csak azt jegyzem meg, hogy én a parlamentális rendszert municiphrmok nélkül az alkotmányos szabadságra nézve nem látom elegendő biztosítéknak; de viszont azt is mondom, hogy a megyéket az fogná megölni, ki a 48 utáni megyéket oly jogkörrel akarná felruházni, mint ezek 48 előtt bírtak. Es e pontra nézve most bevégezném észrevételemet; de tartozom Trefort képviselőtársamnak egy czáfolattal, ki azt monda, hogy a megyéket nem tartja magyar institutionak, ezek a német Grrafschafttól (Grautól) veszik eredőtöket. Mutasson Trefort barátunk egy országot, melynek megyéje van ! Állítása nyomán a magyar korona sem magyar korona, mert másutt is volt és van korona. Oly intézmény, melyet első koronás királyunk illesztett nemzeti életünkbe, s mely azóta szakadatlanul fenáll, a nélkül, hogy másutt csak léteznék is, magyar intézmény; s mi erre büszkék vagyunk, j mert talán épen ez lesz az, mely a centralisationak túlkapásaitól megóvhatja az alkotmányokat a jövőben is, mint megóvta a múltban. Szerencsés volt-e a keztyünek e kérdésnél való ide dobása, kölcsönözött-e ez a túlsó pártnak morális súlyt, ennek megítélését az ország közvéleményére bizom; a jobb oldal elfogadta e párbajt, daczára annak, hogy a túlsó párt azon férfiúnak zászlaja alatt harczol, kinek nagy szelleme előtt mindnyájan meghajlunk s kire mindnyájan büszkék vagyunk, kinek neve mindenkit a magyar nemzet egyik legdicsőbb korszakára fog emlékeztetni, ki a 48/9 nagyszerű események által, melyeknek ő lelke volt, a nemzetbe annyi erőt és öntudatot öntött, mennyivel az előtt századokig nem birt, s mely időszakra még unokáink is oly busz- I kén fognak reá utalni, mint a hogy visszapillant a franczia a 1789-iki sociális forradalomra. A magyar nemzetnek e merész, de dicső fellépése, természetszerűleg a forradalom minden utófájdalmaival sulyosodott épen a nemzet vállaira, s midőn az aránytalan erőnek engedve kénytelen volt fegyvereit lerakni, két évtizednek nyomorai között, alig volt egyéb teendője, mint végtelen szenvedéseit közel múltjának nagy emlékeivel enyhíteni, s felébredt erejének öntudatában, jövőjének teendői felett magával tisztába jönni. Tisztába jött önmagával a nemzet az iránt, hogy bir ugyan annyi életerővel, miszerint a nagy monarchia keretében különben is törvényesen biztosított független nemzeti és alkotmányos életet élhessen, de ha nemzeti életét egy koczkára nem akarja feltenni, erejét túlbecsülnie nem szabad s elszakadási vágyakat nem táplálhat; tisztába jött önmagával, hogy kedvezőtlen geographiai fekvésénél fogva is szövetségre van szüksége; tisztába jött önmagával, hogy szövetségese j más nem lehet, mint a birodalom túlsó fele, az alkotmányos Ausztria. Két hadjárat nem csak felesleges nyűgeitől szabaditá meg a birodalmat, az olasz birtokoktól s németországi szerepétől, de egyszersmind alkotmányos császárral és királyival ajandékozá meg a birodalom mindkét felét. Valóban ellenségeinktől nagyobb ajándékot nem várhattunk; s azért nem indokolt azok aggodalma, kik attól tartanak, hogy pártunk talán segédkezet fogna nyújtani egy olasz vagy porosz elleni háborúra. Mig az orosz segély csak megaláztatást hozott Ausztriára s nyomort Magyarországra, addig a két utolsó háború, ha nem is hozott dicsőségét a hadseregre, de a birodalom felvirágzásának s hatalma kifejtésének végtelen lendületet adott. Ha már a civilisált nemzetek háborúja is ennyire hasznunkra volt, nem hiszem, hogy ezeknek szövetségei kárunkra lehessenek. A magyar kormány és pártja tudja azt, mivel tartozik a civilisátionak, s csak is a vég kényszerűség lehetne az, mi ezekkel háborúba keverhetne. Azt mondám, a nemzetnek tisztába kellé jönni némely kérdések iránt önmagával; s ez tisztába jött nem csak a czél, de a választandó utak iránt is. A czél: független nemzeti élettel biró Magyarország; az út: a paritás és duelismus alapján megkötendő szövetség az alkotmányos Ausztriával. Dicsőségére legyen mondva fejedelemnek és nemzetnek, mindkét rész elkövetett mindent, hogy a mély sebek, a mennyire lehetséges, hegedjenek, hogy a megingatott bizalom helyreálljon.