Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.

Ülésnapok - 1865-111

CXI. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Marez. 27. 1867.) 83 hez és folytatásához. Már most, miután felelős minisztériumunk van, csak bámulhatok azon, ha akad valaki, ki azt mondja: e mellé a minisztérium mellé kell nekünk még egy delegatió, mely utasitás nélkül , felelősség terhe nélkül végezze el azt, mit minisztériumunk elvégezhetne. Én a delegatiók intézményét nem tekintem másnak, mint minisztériumunk iránti bizalmatlansági szavazatnak és soha arra szavazni nem fogok. (Helyeslés a bal oldalon.) Tóth Vilmos jegyző: Horváth Lajos ! Horváth Lajos: T. ház! Oly igen előre haladt már a tanácskozás, annyira kimerittetett a tárgy, hogy azt uj oldalról megvilágítani képes nem vagyok; ha mégis élni kivánok kivételesen a szólás jogával, az onnan van. mert oly rendkívül fontosnak tartom az eldöntendő kérdést, s oly nagynak az azzal összekötött felelősséget, hogy szükségesnek látom indokolni szavazatomat. Csak ennyit tűzvén ki föladatomul, igen rövid leszek, hogy önök becses türelmét mértéken tul ne vegyem igénybe. En, tisztelt ház, nem oszthatom azon hazafiúi aggodalmat, mely a többségi munkálatban állami önállóságunk és függetlenségünk lényeges csonkítását szemléli. En e munkálatot nem az eszményi tökély, vagy a régi magyar politika tiszteletreméltó hagyományai szerint, hanem a magyar alkotmány, a birodalmi kapcsolat, s a politikai czélszerüség együttes szempontjából bírálom és ítélem meg; s úgy találom, hogy e munkálat a nemzetet valósággal megillető s általa tényleg gyakorolt egyetlen egy alapjogot sem áldoz föl, sőt ujakat biztosit: úgy találom, hogy az, ha nem éri is el a tökély netovábbját, de megfelel a jelen idők és viszonyok kívánalmainak, s mint ilyen gyakorlati értékkel bír; úgy találom, hogy nem csak ki nem zkcja, de sőt biztosítja államéletünk fejlődésének s megszilárdulásának föltételeit és lehetőségét. (Helyeslés a középen.) Ha tabula rasa állana előttünk, ha decretálni lehetne Magyarország számára egy teljesen kielégítő helyzetet és alkotmányt, első lennék, ki azt elfogadnám. Ámde mindez nem áll hatalmunkban, s a létező viszonyokat megszüntetni képesek nem vagyunk. Nekünk azon korlátokon belül kell mozognunk, melyeket alkotmányunk és a sanctió pragmaticából folyó birodalmi kapcsolat kijelöl és megszab. Minden kísérlet, mely e korlátokon túl keresné a megoldást, s minden elmélet, mely számba nem venné a változott viszonyok kívánalmait, különösen pedig nemzetünk szellemi, anyagi és numericus erejét: koczkáztatná eddigi vívmányainkat, hátráltatná az ezer meg ezer sebtől vérző haza fölüdiilését, s a kétes jövő esélyeinek tenné ki ügyünk diadalát. (Üyy van! a Középe n.) Ily válságnak én nem merem kitenni nemzetemet, mert ágy vagyok ón is meggyőződve, hogy a hatalom nyomásán kivül, más és nagyobb veszélyek is fenyegetik nemzetünket : fenyegeti a continensen észlelhető az a lázas állapot, mely uj elméleteket keres és állit föl, s nem sokat törődvén a kisebb nemzetek legitim jogaival, a dolgok uj rendé után sóvárog. Ki bírná azt meghatározni, hogy minő szerepkört jelölt ki számunkra a gondviselés? I)e bár mi legyen is beírva a sors könyvébe, előttem életkérdésnek látszik az, hogy megmaradjunk állami szervezetünknek birtokában ; azt pedig csak a töbségi munkálatra fektetett teljes kibékülés által érhetjük el. Igen is, mi meg akarjuk óvni e hazát egy ujabb válság veszélyeitől, de koránsem azért, mert az azzal összekötött szenvedések a haza egyes polgáraira, tehát ránk nézve is kényelmetlenek, hanem azért, mert egy ujabb válság könnyen végveszélybe dönthetné magát a hazát. A ki ezt nem hiszi, sőt az ellenkezőt hiszi; a ki talán úgy vélekedik, hogy Königgratz megváltoztatta jogaink és követeléseink mértékét; a ki úgy van meggyőződve, hogy a magyar nemzet, szervezetlen állapotában is, képes volna betölteni helyét, s teljesíteni európai missióját: az csak következetesen és saját szempontjából helyesen cselekszik, ha átalában semmit sem akar; vagy oly megoldást javasol, melyet a hatalom már csak azért sem fogadhatna el, mert gyakorlati értékkel nem bir, a mennyiben épen azt a kérdést nem oldja meg, a mit megoldania kellene, a közös viszonyok alkotmányos kezelésének kérdését. Természetesnek találom tehát azt, hoe'y a többségá munkálat, különösen annak a közös ügyek kezelésére vonatkozó része a ház egy részénél élénk roszah kisebbségi munkálat élénk magasztaláéra talál. Ez, uraim, nem a hazafiság-, ez a politikai érzék és a fölfogás dolga, mely az itélö és képzelődő tehetség erejéhez, és a politikai műveltség és látkör arányaihoz képest, e teremben is nagyon különböző. Hány független és jó hazafi szivét futotta át szent borzalom, hány ember hitte a dolgok vég veszedelmét 1848-ban. midőn a jelen század egyik legnagyobb szónoka, amaz emlékezetes szavakat hangoztatta: „emeljük föl politikánkat az események színvonalára." Az ország rendéi fölemelkedtek az események színvonalára. s néhány nap alatt, világos törvényeink ellenére, Magyarország aristokratikus ódon alkotmányát átalakították demokratikus modern alkotmánynyá. És Magyarország még mindig áll; a nemzet nagy többsége ma is a 48-ki törvényekben keresi egyedüli üdvét, s a fejedelem visszaálhtotta azokat e napokban. Akkor az emelkedett politika abban 11*