Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.
Ülésnapok - 1865-142
272 OXLH. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Június 21. 1867.) sik fél, ime én megtettem a kezdeményt; most te másik fél, te is tedd meg a kötelességedet." Vay bárónak és a miniszter úrnak megjegyzéseire pedig azt felelem, hogy a honvéd nem koldul: én nem koldulok, hanem igenis követelem a törvényes elégtételt, a törvényes elismerést, ennyi volt, a mit mondani akartam. Vay Béla b.: (Zaj) Makray László képviselő azt állitja, mintha én beszédemben tagadtam volna azt, hogy a honvédeknek szellemök lett volna. Ezen vádat kénytelen vagyok vizszautasítani. Kevés ember tiszteli és beesüli jobban a honvédeket, mint én. Beszédemben pedig csak egy szó volt a szellemről : az, hogy küzdeni nem csak karddal, de szellemmel is lehet. Másodszor állitá, hogy én azt mondottam volna, hogy forradalom volt, ő pedig azt mondja, hogy nem az. Erre vonatkozólag a ház tagjaira bizom annak meghatározását, mi a forradalom. Papp Zsigmond: Tisztelt ház ! Szerettem volna, ha ez indítvány helyett Tisza Kálmán barátunk más indítványnyal lép fel: mert 1861-dik évben, midőn az országgyűlés eloszlattatott, ő volt oly kegyes indítványozni, hogy első alkalommal, a midőn t. i. törvényhozói képességfogunk bírni, legelőször is a nemzetiségi kérdést kell elővenni és tárgyalni; most pedig látom, miszerint a nélkül, hogy a nemzetiségi sürgős kérdés elintéztetett volna, mely az országgyűlés legfontosabb teendői közé tartozik, ez ügyben ismét a nemzetiségi kérdés nagy szerepet játszik, és mély fájdalommal tapasztalom, hogy fölemlíttetnek a multak szomorú eseményem. Én a multakra fátyolt akarok vetni, mert megtörténhetik, hogy a kölcsönös recriminátiok a keserű emlékek viszhangját idéznék elő; de mindamellett nemzeti érzelmeim sugallatát követve, hivatva érzem magamat, visszautasítani mindazoknak gyanúsításait, kik azt mondják, hogy bujtogatás folytán folyt a testvérvér: én úgy tudom, hogy nem csak bujtogatás, hanem sok részben Önfentartási ösztönből is. Én, ki kereszttíléltem azon szomorú epochát több más társaimmal együtt, és én, ki a forradalom legyőzése után szintén a keserű poharat több társaimmal kiürítettem, ép rígy, mint a volt honvédek, én, ki keresztűlpillantottam, taglaltam, registráltam az akkori eseményeket; csak egyre emlékeztetem a t. háznak tagjait. 1848-ban, midőn Erdélyben a villongás még teljesen át nem fajult vérengzéssé, akkor egy proclamatio keletkezett, mely igy hangzott: „Ha ti oláhok nem fogtok engedelmeskedni — és ezt a kormányzó Kossuth irta — ha, mondom, nem fogtok engedelmeskedni, s a fegyvert 8 nap alatt lenem teszitek, mint egy Isten van az égben, oly igaz, hogy mint a vihar elsepri a gazt, úgy én titeket kiirtalak a föld sziI néről és földeiteket elosztom a székelyek és magyarok közt." (Közbekiáltások: Mikor volt? Hol volt ez? Balázsfalván!) Tudom, hogy fájnak a keserű emlékek és azoknak megemlitése, de én e proclamationak birtokában vagyok; és épen azért, hogy fájnak a keserű emlékek, mellőznünk kell azoknak megújulását, mi nem mellőztetnék el, ha Tisza barátunk indítványa elfogadtatnék: mert ez által ismét fölelevenítenők azokat, fölelevenítenők t. i. az által, ha a honvédek országos alapból fognának segélyt kapni: m ert akkor azon alternatíva áll elő, hogy azok, kik ellenök csatáztak, büntetve, úgy szólván sújtva lennének, és igy akkor, midőn ő felsége olaj ágat hozva kezében, békíteni akar bennünket, mi a Noé bárkájából azon hollót bocsátanók ki, mely többé vissza nem volna hozható. Ugyanazért én azon módot, melyet a minisztérium kijelölt, hogy t. i. a társadalmi téren segítsünk, azon módot inkább czélra vezetőnek találom, mint a másikat, melyet Tisza Kálmán indítványozott : az mások irányában nem sértő, nem ingerlő, hanem békitő, de egyszersmind méltányos, igazságos, czélra vezető. Azt hallottam az imént egyik követtársunktól Tisza Kálmán indítványa ellenében fölemlíttetni, miszerint az, a ki az érdemért jutalmat kőI vetél, elveszti az érdem becsét, mert az érdem az öntudatban találja föl a maga jutalmát. Ezen stoikus elvet Tisza indítványa ellenében én érvül el nem fogadhatom: ez csak satyrája és iróniája a morálnak; ezen elv ellenkezik magával a vallás tanaival is, mert maga a vallás is azért állította föl a mennyországot és poklot, hogy a ki jót tesz, jutalmazva, a ki pedig roszat tesz, büntetve legyen. De ezen elv fölállítása magára a társadalomra, magára az államra is veszedelmes consequentiákat vonna maga után: mert ennek alkalmazásából az következnék, hogy a hazafiságot, a polgári erényeket nem kell megjutalmazni, nem kell tekintetbe vonni, mert hiszen azok már önmagokban föllelik a megjutalmaztatást. Uraim! ez az államra nézve veszedelmes elv: mert azon állam, mely a polgári erényeket nem tudja, nem szokta, de nem is akarja jutalmazni, önmagában gyenge, erőtlen, és állandó létele veszélyben forog. Én tehát ezen elvet el nem fogadhatom, én az erényt jutalmazni akarom; de nem az indítvány szerint, mert ennek elfogadása resensusra, egyenetlenségekre adna alkalmat, hanem a minisztérium által javalt módozat, szerint ; sőt én ennél tovább is megyek, egy más expedienst is hozok javaslatba, (Halljuk!) t. i. azt, hogy azon honvédekre, kik a szolgálatra alkalmasak, a minisztérium tekintettel legyen, és azokat hivatalokba alkalmazza. Végre, uraim! ha elfogadtatnék a határozati
