Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-74

LXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 1. 1866.) 21 bizonyították, hogy azok se pénzünkkel se vérünkkel helyesen bánni nem tudnak. S épen ezen föltételek okai, t. ház, hogy én a leiratot — ha hátralépésnek nem akarom is bélyegezni — előrelépésnek sem nevezhetem azt, már csak oraculumszerü, ide-oda tetszés szerint magyarázható szövegénél fogva sem. Óhajtom tehát azt, mi mindkét indítványnyal találkozik: hogy egy bizottság által készíttessünk egy föliratot; mondjuk el e föliratban még egyszer mindazt, mit a jogfolytonosságra nézve tán még elmondhatunk ; ragaszkodjunk híven 1861-diki második föliratunk ama szavaihoz, hogy a nemzetnek azon alkotmányos jogát, miszerint saját adója és katonasága fölött mindig saját országgyűlésén rendelkezett, továbbra is sértetlenül fen akarjuk tartani; de pártolva. Tisza Kálmán indítványát, óhajtom s részemről is kívánom, t. ház, hogy egyszersmind mondjuk ki e föliratunkban tisztán azt is, hogy mindannak megtörténte előtt, minek összegét nevezzük „restitutio in integruni"nak, semminemű országgyűlési teendőkbe nem elegyedhetünk s elegyedni nem is fogunk. Szükségesnek látom ezt, t. ház. a fejedelem iránt tartozó ó'szinteség tekintetéből, szükségesnek különösen azért, hogy ne láttassunk elhagyni egyetlen biztos alapunkat: a szentesitett törvényeket; s azért is, hogv Európának ránk függesztett szemei előtt az ujabb csalódások után csaknem igazolhatlan engedékenység által kiskorúsága bizonyítványt ne adjunk magunkról ingadozásunkkal; szükségesnek látom, t. ház! ezt fölemlíteni azért is, nehogy 1866. april 23-dikai föliratunk szavai szerint ősi jogainkkal szemben majd felhozzák korunk példáját s elmondják, hogy a XlX-dik század második felében is föl volt a magyar alkotmány függesztve, s annak a végrehajtó hatalomra vonatkozó része mindaddig vissza nem állíttatott, míg a törvények lényeges részét meg nem változtatta, fölhozzák, hogy a nemzet képviselői megnyugodtak ebben, és megnj'ugvásuk által tettleg elismerték a fejedelemnek ily messze terjedő hatalmát. (Helyeslés bal felöl.) Nem adhatjuk föl biztos állásásunkat, t. ház, mert ha egész ősi alkotmányunknak előleges visz- ! szaállitását ígérték volna is működésünk folytatásaért, föliratunk szavai szerint: „megszegett polgári kötelességünk árán azokat sem szabad megváltanunk." Hogy volna szabad tehát elhagyni biztos álláspontunkat most, midőn alkotmányunk csak egy részének visszaállítása igéretét is elfogadhatlan föltételekhez kötötték ? Működésünknek ezen ideiglenes megszüntetése ellen nem tartom oknak azt, hogy ezt már más leiratok után nem tettük: melyeknél pedig a mostani, szép szavakban és ígéretekben legalább, mindenesetre bőkezűbb. Maga az, hogy azt a hibátlan következetes eljárás ellen már mint előzményt okul hozzák föl, megerősít engem azon meggyőződésemben, hogy a dolgok természetes rendétől ujabban is eltérni, menthetetlen hiba lenne. Hogy miként lehet szó a kegy. kir, leiratban a közös ügyek munkálatáról, azt én, t. ház, egyszerű s a kormánytól távol álló eszemmel fölfogni képes nem vagyok. Nem tudom, miként vehették be azt fontos diplomatiai actába csak hírlapi értesülésből az azt szerkesztett derék kormányférfiak; holott az még nem csak hogy nem országgyűlési tény, hanem nem is a 67-es bizottság nézete, de csak is a 15-ös albizottság többségéé, vagy, ha nagyon szorosan akarjuk meghatározni, 11 képviselőé. Nagyon örülök, hogy e tekintetben az előttem szólók nagy részével egy véleményben lehetek, hogy a ház méltóságával semmiesetre sem lenne megegyeztethető, hogy e pontra részletesen feleljünk, s ne lássuk át. hogy azoknak, kik a leiratot fogalmazták, czélja alig lehetett egyéb, mint hogy országgyűlésünk e tekintetben idő előtti nyilatkozattételre erőltessék, mely megtisztelő elővéleménynek hogy mi megfelelni nem fogunk, azt bizonyosan tudom. Ezek, t. ház, nézeteim. Keblem mélvéből s aggódó lelkemből fakadó kérésem pedig az önökhöz, uraim, tartsuk folytonosan figyelmünkben amaz ujabb alkotmányos jelszavunkat: „semmit általunk, ellenünk;" tegyünk s tűrjünk inkább bármit, de beleegyezésünk és hozzájárulásunk által ne ismerjünk el sajátunknak oly tényeket, melyek hazánk jövőjét, melyek még a jövő nemzedék alkotmányos lételét is koezkáztatnák. De miért bizonyítgassam én tovább gyönge szavaimmal, hogy a ballépésnél még a helytállás is jobb, mikor idézhetem 1861-diki második föliratunk ama sorait, melyek, a mennyiben ez még lehető volt, nagy szerzője nevének fényét főként emelték országszerte, mint ezt a hozzá érkezett bizalmi nyilatkozatok nagy része is tanúsítja, s befejezhetem beszédemet az örök igazság amaz elévülhetlen szavaival: „Mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges .

a (Éljenzés J Tóth Vilmos jegyző: Vadnay Lajos! Vadnay Lajos: Tisztelt képviselőház! Magam voltam fültanuja 1825-ben, a mikor Sopronmegye egyik követe, Nagy Pál e szavakkal kezdé meg ama nagyhorderejű beszédét, a melynek nemzetiségünk palládiuma , a magyar tudományos Akadémia köszönheti lételét: „Egyik idő ellensége a másiknak." Fölfogtam én akkor is mondata igazságát; most azonban, midőn ily későn vagyok